2013. december 6., péntek

Másnap

Másnap 10-kor Adam állt az ajtónkban.
- Szia! - köszönt egy laza vigyor kíséretében.
- Helló...
- Akkor gyere, induljunk!
- Oké. Sziasztok! - kiabáltam be a házba. - Majd jövök!
Ezzel elindultunk. Végigbuszoztunk a városon, és a város másik végén szálltunk le. Még pár percet sétáltunk, aztán Adam befordult egy mellékutcába, és megállt egy hatalmas ház előtt. Bementünk, és felvezetett az emeletre, és bementünk a szobájába.
Adam szobája
- De szép! - mondtam. A szoba tök egyszerű volt, olyan,mint Adam. Nincs benne semmi extra, hanem önmagáért imádjuk.
- Kösz.
- Akkor lássuk a fizikát. - mondtam. Leültünk az ágyra, és kb. 1 órát fizikáztunk. Adam megszólalt.
-Hú, végre megértettem. Mivel mindjárt dél van, szerintem ebédeljünk! A szüleim nincsenek itthon. De van mirelit pizza.
- Oké, együnk mirelitet! - nevettem. A pizza hamar elkészült, és megettük.
Adam ezután azt mondta, hogy igaz, hogy már végeztünk,de még ne menjek el, hanem nézzünk valamit a neten. Vagy hallgassunk zenét.
- Oké! Mit hallgassunk?
- Mit szeretnél? - kérdezett vissza,miközben felment a Youtube-ra.
- Ööö... legyen Taylor Swift: You belong with me! - mondtam azonnal,mire hátrafordult.
- Hogy mi? Azt nem. Azt nagyon nem. Green Day?
- Mehet. - mondtam.
Nagyban zenét hallgattunk, amikor egy lány lépett a szobába. Kb. 2-3 évvel volt fiatalabb,mint mi.
- Öööö.... szia! - mondtam.
- Szia, biztos te vagy Amanda. - mosolygott kedvesen. - Adam mesélt rólad, hogy van egy nagyon kedves,okos,jófej és szép új lány.
Erre Adam oldalba bökte.
- Bocsáss meg neki, nem tudja mit beszél! - mondta nekem. - Egyébként ő a húgom,Cecilia.

Cecilia


Cecilia egyébként nagyon szép lány volt. Biztos népszerű, és imádják a fiúk.
- Beszélhetnék veled egy kicsit? - kérdezte tőlem a lány.
- Persze. Adam, nem baj, ha 5 percre itt hagylak?
- Dehogy, menj csak.
Cecilia kivitt a kertbe. Aztán leültünk a kőkerítésre, és nevetni kezdett.
- Szóval. - tette a kezét a vállamra. - Sikerült.
- Mit? - néztem rá értetlenül. - Ha a fizikára célzol, akkor az sikerült. De, nem volt nehéz, Adam okos.
- Na ne! Fizika korrep? Ennél átlátszóbb indokot még nem hallottam.
- Merthogy?
- Jajj Ami! - nézett rám kedvesen. - Adam fizikazseni. Tavaly országos 2. lett. Rém okos. Ez csak ürügy volt, hogy átjöjj...
- De hát... miért?
- Mert szeret téged. - mondta halkan a lány. - Illetve, gondolom. Csillog a szeme, ha rólad beszél, és a mai napra nagyon készült. Mindenkit elküldött itthonról. Szerintem fontos vagy neki. Te vagy az első, aki itt jársz nálunk.
- Ez biztos valami tévedés... - motyogtam zavartan. - Adam nem szerethet engem. Ő túl népszerű. Neki Bia kell.
- Ja, Bia az a tyúk, aki mindenáron rá akar mászni?
- Aha.
- Oké, had kérdezzek valamit. Ha nem hiszed el, hogy szeret téged, akkor erre válaszolj. TE SZERETED őt?
Elvörösödtem, Cecilia pedig bólintott.
- Nem fogom elmondani neki. Majd rájön magától is. Csak rád kell nézni, de nem veszi észre. Fiúból van.... Na, hagylak! Nézd, már jön is! Hú, hozza a gitárját! Most énekelni fog neked... megmondtam.
Azzal elszaladt. Adam tényleg egy gitárral a kezében ült le mellém.
- Kinevettem a Taylor swiftes zenédet. Had tegyem jóvá. Gitározok neked.
- Oké... - suttogtam. Adam elkezdett gitározni.
- Ismered? - kérdezte.
- Persze. - bólintottam. - Oasis: Wonderwall.
- Aha. Szöveg megy?
- Nagyjából. - pirultam el. Oké, az egészet tudom.
- Akkor kezdjed. Hallgatom. Illetve,én játszom, te énekled.
- Nem.... nem tudok.
- Dehogynem. Kérlek!
- Na jó. Ha megsüketülsz, én szóltam. - mondtam,és énekelni kezdtem. Végigénekeltem, de közben szorosan csukva volt a szemem.


Kb. így néztünk ki



 Mikor vége lett, kinyitottam a szemem, és félve néztem a fiúra.
 - Jaj,nagyon szörnyű volt?
. Dehogyis. - mondta Adam, és hirtelen letette a gitárt. - Szuper voltál!
- Istenien gitározol! - mondtam. - Azaz, úgy értem, jól játszol, nem azt mondom, hogy istenien néz ki,amikor gitározol. Mármint az is. Vagyis, nem azt mondom, hogy te nézel ki istenien, ... mármint nem mondom,hogy nem. Azaz.... - hebegtem össze-vissza.
Adam elnevette magát, és megölelt. Én nem kaptam levegőt.
- Amanda. - nézett rám Adam. - Köszönöm. Nagyon fontos vagy nekem.
- Én... szóval, szívesen. - mosolyogtam. - A húgod is kedves lány.
- Kösz. Tudod, szeretnék valamit mondani neked. Be kell valamit vallanom.
- Igen? - kérdeztem csillogó szemmel.
- Mikor először hallottam rólad, akkor azt hittem, hogy egy stréber jött a suliba. De aztán... találkoztunk...
- És föl löktelek...
- Igen. De nekem tetszett az is. Mert megmutatta, hogy te ilyen vagy.
- Milyen? - sóhajtottam egyet. - Őrült,aki fellök a lépcsőn? Aki nem figyel a lába elé?
- Nem. Hanem ilyen kis bolondos. És okos. :)
- Köszönöm.
- Van még valami. Mióta megismertelek azóta tudom....
Hogy szeret? Hogy a barátnője leszek? Hogy....
- ...hogy jó barátok leszünk...
Mi??? Csak ennyi?? Ja, jogos. Mit vártam? :P
- Aha... Ezt én is tudtam.
- És, Bia-val is jó haverok lesztek.
- Na ezt nem! Utál engem.
- Ugyan már! Miért utálna?
Mondjam,ne mondjam?
- Mert.... szeret téged.
- És? - nézett rám. - Tudom, de eléggé idegesít. Ehhez hogy jössz te?
- Öhm... szóval, nem én találom ki,hanem ő mondta. Azt hiszi, hogy tetszem neked, és ezért utál,mert a vetélytársa vagyok.... :P
- Értem. És, szerinted a vetélytársa vagy?
- Hát.... egy cicababával nem vehetem fel a versenyt. Azaz... nem hiszem. - mondtam, mire Adam arca elkomorult.
- Értem. Mindegy. Beszéljünk másról.
Még órákig beszélgettünk, de ez a téma nem került többé szóba... :P Mi rosszat mondtam? :O
Adam nem szereti Bia-t, ez oké. Engem se valószínű... Bia szereti őt. Én is. <3 Bárcsak rájönne... vagy csak simán mondjam meg neki??? :O










2013. november 27., szerda

Végre!!!

Péntek délután Hayley-vel sétáltam hazafelé a suliból. Nem volt nagyon jó a kedvem, mert a kémiatanár természetesen megint engem feleltetett, én pedig nem készültem. :/ Persze, bevágta az egyest, majd nevetve közölte, hogy úgyis megbuktat.
Az ebédlőben Nick hozzám szólt. Igaz, annyit mondott, hogy: 'Állj arrébb, útban vagy!", de legalább észrevett. :P Szánalmas vagyok, ha már ennek is örülök...
Hayley egy pillanat alatt felvidított, mert elkezdett hülye hangon beszélni, és ilyenkor mindig elfog a röhögőgörcs! :D
Szóval: együtt indultunk hazafelé, és nevettünk meg beszélgettünk, szóval tök jól elvoltunk. Hirtelen Alex és Sophie álltak meg előttünk. Alex sóhajtott egyet.
- Amanda, beszélnünk kell! Sophie mondani akar valamit. - mondta, mire Sophie felnyögött.
- Tényleg?
- Igen, tényleg. - kiáltott rá Alex. - Elegem van belőletek! Itt hisztiztek, és nem hagyjátok, hogy az ember nyugodtan menjen suliba... :P Nem hagytok tanulni!! Béküljetek ki! Most!
Alex-szel egyikünk sem mert ellenkezni. Sophie végül belekezdett.
- Bocs. Túlreagáltam. Ne haragudj! - mondta.
- Az én hibám. Nem akartok barátkozni, ti dolgotok. Kész. Bocsáss meg! - mondtam, és már majdnem elbőgtem magam. Sophie a nyakamba ugrott.
- Soha többet ne vesszünk össze! Megértetted? - szipogott ő is. Hayley mosolyogva nézett minket. Alex egyszer csak hozzám fordult, majd Hayley-re mutatva megkérdezte.
- Amúgy, ő kicsoda?
Először azt hittem, hogy rosszul hallok. :D Végül, elnevettem magam.
- Ő az új osztálytársunk. Kb. 2 hete ide jár. Csak éppen haragudtatok, ezért őt sem vettétek észre.
- Bocsánat. Egyébként, szia, Alex Green vagyok. - mosolygott Alex Hayley-re.
- Sophie Sobrado. És, tényleg bocsi.
- Semmi baj. A nevem Hayley. - csavargatta a haját Hayley. - Koreai vagyok.
- Gondolom, nem teljesen. - szólt közbe Alex. - A szemed, és a hajszíned. Kell lennie valami európainak vagy amerikainak a családodban.
Hayley hálásan elmosolyodott. Én pedig elmagyaráztam a lányoknak, hogy mi a helyzet Hayley családjával.
- Tesód van? - érdeklődött Sophie.
- Nincs. Még csak az kéne. Problémás vagyok egyedül is. - nevetett Hayley. - És, köszönöm, hogy nem hittétek, hogy festem a hajam. Aranyosak vagytok. De, most mennem kell. Késő van. Sziasztok!
Ezzel hazament. Alex és Sophie még beszélgettek velem egy darabig, majd ők is elindultak.
- Amúgy, jófej az új haverod! - mondta Alex, Nick stílusát utánozva. - Nagyon cool arc! :D
- Hát... köszi! - mondtam, mire Sophie megfogta a karom.
- Nem jó! A fiúk nem így beszélnek! Lazábban! - mondta, majd elismételtette velem a mondatot, csak fiúsan. :D Ezzel elszórakoztunk egy darabig.
- Na, menjünk,mert idefagyunk! Sziasztok! - mondta Alex, és hazament.
Sophie és én együtt mentünk hazáig, és folyamatosan nevettünk és beszélgettünk.
- Este legyél a gépnél! - mondta Sophie. - Mondok valamit.
- Oké. Szia!
- Szia!
A szobámban gyorsan megírtam a leckét, aztán eldobtam a tancuccot, és olvastam. Vacsora után, leültem a gép elé, és bekapcsoltam. Sophie azonnal írt.
Sophia Sobrado:"Na hallod! Tudod miről maradtál le?"
Amanda Parker:"??????????"
Sophie Sobrado:" Adam és Bia összevesztek... :D"
Amanda Parker:"Min?"
Sophia Sobrado:"Bia és Clau újabban azt próbálgatják, hogy fiús témákról beszélgetnek, mert így a fiúk biztosan menőbbnek látják őket, mert képben vannak a fiús témákkal. :D Nick és Rob mikor meghallották őket, egyszerűen ELRÖHÖGTÉK magukat! :)"
Amanda Parker:"DE EHHEZ HOGYAN JÖN ADAM?"
Sophia Sobrado:Nyugalom hősszerelmes! :D ;) Bia azonnal Adam-hez rohant, hogy megkérdezze, hogy ciki-e, ha fiús témákról beszélnek Clau-val? Erre Adam elkerekedett szemmel azt mondta, hogy nem igazán érti,hogy ennek mi értelme, de ha ez teszi boldoggá, akkor hajrá, neki mindegy. Bia akkor próbált VELE beszélgetni a fiús dolgokról, de Adam azt mondta, hogy nem akar vele beszélgetni, mert bőven elég, ha a lányos dolgokról hallgatja őt, a fiús dolgokat hagyja meg a fiúknak. :D Mert kell neki valami, amibe ő nem folyik bele, mert Bia mindenhol ott van, ahol ő. :P Bia persze nagyon megsértődött, és Adam fejéhez vágta, hogy bunkó!!! :O "
Amanda Parker:"Azta!!! Ez.... szóval....."
Sophia Sobrado:"NA? :D Érdemes volt velem kibékülni?"
Amanda Parker:"Igen, de nem csak azért. Hiányoztatok. De ez nagyon kemény! Bia most jól elásta magát."
Sophia Sobrado:"Az ilyen csajok olyanok, mint a kertészek. Mindig van náluk csomó ásó... amivel újra kiássák magukat. :P"
Amanda Parker:"MI????? Sophie, honnan szeded ezeket? :D"
Sophia Sobrado:Passz.... csak úgy jönnek. :D Na, viruljál, meg örüljél, hogy nőttek az esélyeid! :) Én megyek. Chris itt ordít mellettem, hogy vacsora van."
Amanda Parker:"Mondd meg neki, hogy ne ordítozzon veled, mert a fejéhez vágok valamit!"
Sophia Sobrado:" Üzeni, hogy azt próbáld meg! :D"
Amanda Parker:" MI??? Te megmondtad neki? Csak vicc volt! :P"
Sophia Sobrado:"Hupssz... bocsi. :) Na megyek. Szia."
Amanda Parker:"Szia."
Huhh.... végre! Végre kibékültünk! Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.
- Igen? - szóltam bele.
- Szia Ami, Adam vagyok. - mondta a hang, én pedig majdnem eldobtam a telót. :D
- Szia... honnan tudod a számom?
- Öööö... azt hiszem, Nick adta meg. Vagy Beckie. Nem tudom. De mindegy. Csak azt akartam, hogy... szóval... érted a fizikát?
- Aha.Miért?
- Csak arra gondoltam, hogy... holnap ráérnél-e?
- Igen, persze. - mondtam gyorsan.
- És... hajlandó lennél korrepetálni fizikából?
- Aha.
- Holnap átjönnél hozzánk? - kérdezte, én pedig majdnem felsikítottam.
- Igen. Csak éppen, nem tudom, hogy hol laksz.
- Jogos. Átmegyek érted. Mondjuk, 10 óra?
- Oké.
- A szüleid ne lepődjenek meg, ha este érsz haza!
- Mi tart a fizika tanulásban ennyi ideig? - értetlenkedtem.
- Nagyon sötét vagyok. :D - nevetett fel. - Mindegy. Érted megyek tízre, szia.
- Szia. - suttogtam, de csak magamnak,mert már le is tette.
Ledobtam a telót az ágyamra, majd leültem a földre, és hanyatt dőltem... Húhaaaaa!!!
















2013. november 18., hétfő

New Friend

Hayley-vel vagyok újabban.... :) Kedves és vidám lány, és nem nagyon érdekli a külvilág véleménye. Amikor összefutott a Clau-Bia párossal, a 2 lány egyszerűen kiröhögte... :O
- Nézd már, egy japán csajszi!! - mutogatott feltűnően Clau.
- Nézd már a haját... festett. - nevetett Bia.
- Nézd már a ruháit... béna! - nyávogott Clau.
- Nézd már, a nyomi stréberrel haverkodik!
Hayley ekkor rájuk nézett, majd kedvesen mosolygott. Ebből ők azt hitték,hogy nem érti,amit mondanak.
- Úristen,nem érti a nyelvünket... - nevetett a két liba. - Nagyon gáz a csaj.
- Miért, ti talán annyira menők vagytok? - kérdeztem tőlük reflexből. - Csak azért tartanak titeket,hú de cool-nak,mert mindenkit leszóltok, és ettől vagytok 'viccesek'.
A 2 csaj rögtön elhallgatott. Lesajnálóan néztek rám.
- Édesem, már csak te hiányoztál! - lépett mellém Bia. Clau nem csinált semmit, csak mélységesen gyűlölködve nézett rám.
- Bia, egyszerűen bunkó vagy! - mondtam neki. - Undok vagy, és mindenkit megalázol! Egyszerűen undorítóan viselkedsz!
Bia erre fogta magát, belemarkolt a hajamba, és erőből tépni kezdte!!!! Én persze sikítottam,mint állat... :P
Hayley odalépett Bia-hoz,és lefogta a kezét, a másik kezével pedig rántott egy hatalmasat a szőkeség tincsein. :D
- Aú! - visította Bia, és elengedett. - Tegnap délután végig ezzel szórakoztam,te meg egy mozdulattal tönkre teszed? Mit képzelsz magadról? Hiszen azt se érted,hogy mit mondok! Így akarsz rendbe tenni?
Hayley erre felnevetett, majd sóhajtott egyet, unottan a szőke lányra nézett, és elkezdte.
- Oké. Először is, koreai vagyok. Másodszor, nem festett a hajam, hanem apukámtól örököltem, aki amerikai. A szemem sincsen plasztikázva, mert nem vagyok olyan, mint te! A ruháim olyanok, amilyenek, és inkább járok szakadt és mocskos ruhában, ha ezzel elkerülöm,hogy olyan legyek, mint te. Ja, igen. Amanda nem stréber. Mellesleg, értem, amit mondtok.
Bia és Clau egyszerűen lesápadtak,majd nagyon gyorsan elhúztak... :D
- Köszi... folyton izélnek. - sóhajtottam. Hayley megveregette a vállam.
- Rá se ránts! Tipikus cicababák! Koreában nincsenek ilyenek. Illetve, aki ilyen lenne, azt nagyon hamar megnevelik. Nyugi, megvédelek!
- Kösz, de téged is el fognak kapni. - motyogtam.
- Ami, könyörgök. Tudod, Ázsia= harcművészet. Nem kell engem félteni. Letöröm a kezüket,ha még egyszer hozzád érnek!
- Hát... köszi. - nevetett el magam. - De én nem tudok neked adni semmi... tudod, cserébe.
- Te már adtál...  - nézett rám komolyan Hayley. - Befogadtál.
Erre egymás nyakába ugrottunk. Sophie és Alex ebben a pillanatban jöttek ki a teremből, és a fejüket rázva mentek el mellettünk. :/
Nem értem,hogy mi bajuk. Igenis, lehetnek más barátaim. :) De... ugyanakkor, ők is nagyon hiányoznak! <3 :( Miért nem képesek megbocsátani? Miért?
Ugyanakkor örülök Hayley-nek. Új barát, aki teljesen jól megért, és megvéd. :D
Jajj, Sophie, Alex! Béküljünk ki!! <3










2013. november 6., szerda

Hayley

Hétfőn vidáman ébredtem... ezt Sam-nek köszönhetem, aki reggel 7-kor egy bögre forró csokival a kezében jött be a szobámba.
- Tessék, neked hoztam. Hátha tudsz suliba menni.  - mondta. Én kivettem a kezéből a bögrét, letettem a gépem mellé, és szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönöm. És, megyek suliba, ne aggódj!!
- Akkor jó. Mesélsz a suliról? - kérdezte, miközben leült a takarómra.
- Persze, de csak egy kicsit... - mosolyogtam rá. - Nem szeretnék elkésni.
Kb. 20 percig meséltem neki. Elmeséltem a kémiatanárt, meg azt,hogy miket tanulunk... (Sam utána egész reggel azt mondogatta,hogy ion :D ), meséltem az épületről, a portásról, a fiúkról, és Alex-ről,mert őt nem ismeri.
Ezután gyorsan összekészültem, és elindultam. Mikor a suli elé értem, sóhajtottam egy hatalmasat. Bementem, és gyorsan berohantam az osztályterembe. Szóval...
Alex és Sophie még nem voltak bent, Nick és Rob Clau-val dumáltak, Beckie és Jessie pedig Beckie telefonján néztek valamit. Adam nem volt sehol. Mivel senki nem vett rólam tudomást, elindultam a helyemre. Mikor elmentem a fiúk mellett, megálltam,és köszöntem.
- Sziasztok! - mondtam,mire rám néztek. Nick rám vigyorgott, úgyhogy tudtam, hogy részéről nincs harag, Rob viszont közömbösen rám pillantott, aztán köszönés nélkül visszafordult Clau-hoz. Clau rám nézett, aztán elvigyorodott, és kicsit kinyújtotta a nyelvét.
- Örülök, hogy visszatértél oda, ahová tartozol! - mondta. Egy kívülálló azt gondolhatta volna, hogy örül,mert megint jöttem suliba... De nem... Ó, nem... Ugyan! Én átláttam rajta. Örült, hogy nem beszélnek velem a fiúk. Örült, hogy megint nyomi lettem. :P
- Majd meglátjuk! - tátogtam neki vissza, és elindultam a helyemre. Leültem, és aztán csöndben nézelődtem.
Mikor Sophie és Alex megérkeztek, Alex rám mosolygott, én meg rá. Sophie azonban egyszerűen nem vett rólam tudomást. Hátraült, Alex mellé.
Én már éppen kétségbe készültem esni, amikor belépett a terembe egy ismeretlen lány. Kinézete alapján ázsiai volt. Rövid barna haja volt, és nagy szeme, ami szokatlan, hiszen kínai vagy japán vagy valami ilyesmi.
Az ismeretlen lány

A lány félénken nézett körbe. Ebben a pillanatban Adam lépett a terembe. Mikor látta, hogy Alex mellett most Sophie ül, tanácstalanul nézett körbe, hogy hova ülhetne. Meglátta a mellettem levő üres helyet. A másik üres hely az első padban volt, ráadásul nem ült ott senki.
Adam elindult felém, mikor mellém ért, én vettem egy nagy levegőt, és ezt mondtam.
- Bocs Adam. De... ne ülj mellém kérlek. Ott az az új lány, és had üljön mellém. Nem kellene első nap kiközösíteni.
Adam arcáról lefagyott a mosoly. Bólintott, és leült az első padba. Én fejbe vágtam magam, aztán felálltam és az új lányhoz sétáltam.
- Szia! - mondtam. - Gyere, ülj mellém!
A lány hitetlenkedve nézett rám, majd gyorsan utánam jött, mintha attól félt volna, hogy meggondolom magam. Mikor leült mellém, kedvesen rám nézett, és félénken mosolygott egyet.
- Köszönöm. - mondta.
- Ez alap. - mosolyogtam rá. - Új vagy. Tudom, milyen érzés. Nem kellemes. Kell valaki,aki segít neked. Én segítek.
- Köszi. Egyébként, hogy hívnak? - kérdezte.
- Amanda. De hívhatsz Aminak!
- Oké. Az én nevem Hayley. - mondta,mire kicsit furcsán néztem rá. - Ja, igen. Gondolom, látod, hogy...
- Japán vagy. - mondtam, mire elröhögte magát.
- Tudtam... annyira tudtam... mindenki ezt mondja. Majdnem egyébként. Koreai vagyok. Illetve félig.
- Akkor a szemed azért ilyen nagy.... - szúrtam közbe,mire újra elfogta a röhögőgörcs.
- Jaj... mindenki ezt mondja. Nem, nincs plasztikázva a szemem. Tudom, hogy először ezt gondoltad. Ne tagadd! Mindenki ilyen, de már megszoktam. Egyszerűen arról van szó, hogy anyukám koreai, apukám amerikai. A kinézetem egyébként tiszta olyan, mint anyukámé. Apukámtól csak a szememet, és a hajszínemet örököltem.
- Annyira aranyos frizurád van! - mondtam. - Nem nézel ki többnek 7 évesnél. Mint egy kislány.
- Köszi. Mindenki azt mondja, hogy 'jaaaaajjjj, de cukiiiii....". Egy idő után elég idegesítő.
Egész nap ilyesmikről beszélgettünk. Hayley nagyon jófej, és kedves. A vezetékneve valami nagyon bonyolult koreai izé, úgyhogy azt nem jegyeztem meg. A többiek nem nagyon vettek tudomást róla. :/
Otthon végiggondoltam a napot, és rájöttem, hogy ha Hayley mellettem lesz, akkor nem fog annyira bántani, hogy Sophie nem beszél velem. :P Persze, ez rossz, de kibírom. Egyszer majd megbékél....









2013. október 29., kedd

Félresikerült erkélyjelenet :D

Adam lent állt, és engem nézett. Annyi hülye gondolat kavargott a fejemben, hogy inkább nem is mondtam semmit. Én az erkélyen, ő pedig lent... mint Rómeó és Júlia. Amikor idáig értem a gondolkodásban, hirtelen elpirultam. Becsuktam a szemem, és azért szurkoltam,hogy minél előbb elmúljon a pirulás...
Mikor kinyitottam a szemem, Adam már nem állt ott. Körbenéztem, de nem láttam a kertben. Idegesen megfordultam, és ekkor megláttam Adam-et, aki mögöttem állt.
- Végre megint olyan vagy, mint régen! - mosolygott rám. Erre persze megint elpirultam. - Miért pirulsz?
- Hát...ööö...  - próbáltam valamit mondani... Adam felnevetett. Mellém lépett, és a fülembe súgott.
- Miért pirultál el a teraszon? Mi jutott eszedbe?
- SEMMI.... - vágtam rá azonnal. Adam elnevette magát.
- Ugyan már. Tudom, hogy mi volt az.
- És mi? - kérdeztem félve.
- Gondolom te is ismered Rómeót és Júliát. Tudod, Rómeó a kertben, Júlia meg az erkélyről nézi... - mondta Adam komolyan, én pedig elsápadtam... Ennyire nem lehetek átlátszó!!
- Persze,ismerem. És?
- Ne már... Én lent a kertben, te itt fönt... ilyenkor minden lánynak megfordul a fejében, hogy ő Júlia...
Én szó nélkül kirohantam a szobámból. Iszonyatosan tanácstalan voltam, de leginkább dühös. Hogy lehetek ennyire átlátszó!!??
Kb. így nézhettem ki

Kirohantam a kertbe. Leültem a hintára, és már majdnem elbőgtem magam, amikor Adam megragadta a karom. Felrántott a hintából, és magához szorított.
- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani... Ne sírj. - suttogta, én pedig felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
- Nem bántottál meg. Csak tudod... nem vagyok olyan, mint a többi lány. A többi lány az én helyemben már régen rád mászott volna... - mondtam, mielőtt még végiggondoltam volna, hogy mi csúszik ki a számon. Adam összehúzta a szemét.
- Ezt hogy érted? A te helyedben?
- Mármint... eljöttél ide... hozzám.  - próbáltam menteni a helyzetet. - És vigasztaltál. Igen, mikor az erkélyen álltam, nekem is megfordult a fejemben Rómeó és Júlia... de ezt ne értsd félre, kérlek!! Nem gondoltam, hogy elkezdek neked szerelmes izéket mondani, ahogy Bia tette volna...
- Bia?
- Igen.
- Ezt nem egészen értem. - mondta Adam. Nem lehet! Nem tudja, hogy Bia szereti őt?
- Tudod... Bia kedvel téged. - kezdtem, mert úgy éreztem, hogy ezt most muszáj, mert Bia egyszer igazán visszakaphatja azt, amit velem tett.
- Igen, barátok vagyunk, és?
- Jajj, ne csináld már!!! Bia kedvel téged... tudod... ÚGY... ne mond, hogy nem érted. - magyaráztam. Adam hirtelen elpirult.
- Te jó ég! Ez komoly? - kérdezte, mire bólintottam. - Honnan tudod?
- Rá kell nézni. - nevettem el magam.  - Ne mond, hogy nem tűnt fel!
- Pedig nem, azt hittem, hogy csak haver...
- Persze, és haverságból folyton ölelget, meg ugrál rád... - fintorogtam.  - Adam, szereted őt?
- Nem. Mármint... nagyon jófej és menő meg vicces, de ÚGY nem szeretem. - mondta zavartan. - Asszem, megyek mielőtt még jobban leégetsz. Szia!
- Bocs, nem akartam. - szóltam utána. Visszafordult.
- Ugye hétfőn jössz?
- Persze. - mondtam mire, hozzám hajolt, és megpuszilt!!!!!! <3
- Na azért.... - mondta, mikor látta, hogy megint vörös a fejem... :D
Miután Adam elment, én leültem a hintára, és boldogan bámultam magam elé.



































2013. október 28., hétfő

:O

Hétvégén éppen arra készültem, hogy újra kezdjem a szomorkodva-fetrengek-és-szomorú-zenére-bőgök nevezetű programomat, mikor Matt berontott a szobámba. Dühösen rá förmedtem.
- Te mit csinálsz itt?
- Amanda ne csináld már. Látogatód jött.
Ugyan, ki látogatna meg engem? Felkeltem, és reménykedtem,hogy esetleg Sophie vagy Alex. Lementem a nappaliba, és hirtelen elsápadtam! Adam állt az ajtóban!
Te jó ég! Itt állok, Minnie egeres pizsamában, kócosan, szétbőgött fejjel!!!
- Te jó ég... - suttogtam magam elé. Adam erre elmosolyodott, és elém lépett.
- Amanda! Azt hittem, hogy már sose jössz suliba! Egyébként, bocsi, hogy így rád törtem, be muszáj beszélnünk.
Ja, hogy beszélni akar velem.... Lehet,, hogy rájött, hogy Bia egy cicababa, és én vagyok élete szerelme??? Lehet, hogy... Ja, igen. Vagy csak lehet, hogy eljött, hogy beszéljen velem, hogy miért mérges rám Sophie és Rob? Vissza a földre.... :/
- Gyere a szobámba! - mondtam, és elindultam fölfelé. Mikor fölértem, gyorsan rendbe raktam az ágyamat. Mikor Adam is fölért, leültettem az ágyamra, majd kellő távolságba, de leültem mellé.
- Bocsi, hogy ilyen lányos! - mutattam a szobámra, mire Adam elröhögte magát.
- Ez a te szobád, a te stílusod. Olyan, amilyet te szeretnél. Piros, és ez illik hozzád, mert a hajad vörös. Ez nem sértés. Bók akart lenni. - nevetett zavartan.
- Köszi. - bólintottam. - Ja, igen. Bocsi, hogy ilyen lepukkant állapotban látsz...
- Amanda, kérlek, ne hülyéskedj! - kiáltott fel Adam. - Szomorú vagy, ennyi. Majd kihevered. Azt hiszed, azt vártam, hogy olyan leszel, mint Bia, amikor jókedve van, ezért mindenféle 'rohadt divatosan szép'-nek nevezett ruhát fölvesz? Nem. Tudtam, hogy ki vagy borulva. Mesélték. Erre számítottam, illetve rosszabbra.
- Ki mondta, hogy kiborultam? - döbbentem meg.
- Nem fogod elhinni, de a szomszéd ikerpár.
- Esther és Chris? Na ne! Nem tudok róla, hogy kerestek volna.
- Pedig kerestek. Illetve, elég kinézni az ablakukon.
- Ezt hogy érted? -  kérdeztem, mert semmi értelme nem volt annak, amit mond. Adam elmosolyodott, és az erkélyablakra mutatott.
- Állítólag, ha boldog vagy, akkor kint állsz az erkélyeden, és nézelődsz. Ha szomorú vagy, akkor csukva van az ablakod. Ezt ők mondták. - magyarázta.
Tátva maradt a szám. Ezek szerint lassan az egész utca tudja, hogy mikor van rosszkedvem!!!
Felálltam, és ránéztem a fiúra.
- Kérlek, egy kicsit menj ki! Szólok, ha bejöhetsz!
Adam felnevetett, és szó nélkül kiment. Én pedig először is, lerogytam a földre, és 2 percig csak bambultam magam elé. :D Utána levettem a pizsimet, és elővettem magamnak egy rendes ruhát. Megfésülködtem, és megágyaztam. Elhúztam a függönyöket, és kinyitottam az erkélyablakot, és kiálltam az erkélyre. Körülnéztem, és perdültem egyet... Máris jókedvem lett!
- Látom magadhoz tértél! - hallottam egy hangot a kertből. Lenéztem, és Adam állt az erkélyem alatt!












2013. október 16., szerda

Itthon, egyedül... és a legjobb: senkit sem érdeklek!

A következő napokban egyszerűen semmit sem csináltam. De komolyan. Feküdtem, ettem, feküdtem, ettem, feküdtem, esetleg tévéztem, olvastam, ettem, fürödtem, aztán a változatosság kedvéért: FEKÜDTEM! :P Fekvés közben folyton agyaltam,hogy mit rontottam el, és vajon miért történik velem ez?
Egyik este gondoltam egyet, és bekapcsoltam a gépem. Jött egy halom üzenetem, de persze, ezeknek a 99%-a hírlevél/körüzenet/reklám volt. Viszont, kaptam 2 üzenetet, amik tényleg nekem szóltak.
Az egyiket Sophie, Rob, Nick,Jessie és Beckie közösen írták:
"Miért sajnáltatod magad????"
Csak ennyi, kész. Semmi más. Csak egy sor. Nem is válaszoltam, hanem egyből töröltem. A másik levél Alex-től jött. Elküldte a házikat, és írt, hogy szedjem össze magam,mert nem érti,hogy mi történt, és Sophie-ból nem lehet kiszedni semmit. Ezt mondjuk kötve hiszem,mert Sophie tuti elpanaszolta neki, hogy mit csináltam.
Becsuktam a gépemet, és visszafeküdtem az ágyra. ÉS... kezdődhet az esti agyalás...
Szóval:
1, mit, vagy miért vagy egyáltalán hogy kerültem ilyen helyzetbe???
Nem csináltam semmit, én csak jót akartam... :P
Jó,igen, elböktem, de van ez így.
2, ajj... nem hiszem el
Ahogy egyre több ideig agyalok, rájövök arra, hogy ez igenis az én hibám. Hiszen.... ha valaki nekem mondaná,hogy barátkozz ezzel-azzal, akkor én se örülnék. Lehet,hogy udvariasan beszélnék az illetővel, de nem lenne belőle semmi... :/ Mármint, megint visszatértem az alap gondolathoz: LEHET, hogy összebarátkoznék az ismeretlen emberrel. :) Nem tudhatom,hogy kicsoda,amíg meg nem ismerem. Lehet,hogy csak egy futó kaland (úgy értem, ismeretség) lesz belőle,és eggyel nő a felesleges ismerőseim száma :S
És, lehet, hogy egy életre szóló barátság/szerelem (burkolt célzás Adam-re, aki amúgy nem keresett, de mind1) lesz belőle. Nem tudhatom. Senki sem tudhatja.

2013. szeptember 28., szombat

Mindenki haragszik rám

Másnap Rob erőt vett ,magán,és odament Sophie-hoz,miközben Sophie éppen a szekrényébe pakolt. Rob pedig csak lazán odasétált, és nekitámaszkodott a szomszéd szekrénynek (ami egyébként Alex-é...)
- Szia. Te vagy Sophie.... - jelentette ki csak úgy lazán Rob, aztán,mivel nem volt benne biztos, ijedten visszakérdezett. - Ugye?
Sophie felnézett a pakolásból, és elkerekedett szemekkel bámult a fiúra. Nem csodálom... 2 éve osztálytársak, és most szól hozzá először...mármint magától.
- Igen, én vagyok. - bólogatott, aztán visszatért a rendrakáshoz. Rob próbált rendes lenni, úgyhogy megpróbált beszélgetni Sophie-val, de Sophie-nak ez kissé érthetetlen volt.
- Tudod Sophie... - kezdte Rob nem túl ötletesen. - Te nagyon kedves lánynak tűnsz...
- Ööö.. köszi. - nézett furcsán Sophie, és szerintem azon agyalt, hogy most álmodik vagy Rob őrült meg...
- És gyakrabban kellene beszélgetnünk... - próbálkozott tovább Rob. Sophie erre olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy bevágta a szekrénye tetejébe... :P
- Ezt most jól hallottam? - nézett nagyot.  - Már ne haragudj, lehet, hogy ez bunkóság, de... te miért is beszélsz velem? Úgy értem... 2 éve egy osztályba járunk, de te pont ma jöttél ide, nem tudom miért, de elég fura, hogy 2 év után tűnik fel, hogy létezem!
- De..én... - próbálkozott Rob, de Sophie befogta a kezével a száját.
- Szerintem nem magadtól vagy itt... valaki... VALAKI, próbálja 'jobbá' tenni az osztályközösséget, ezért szabadított téged rám.... :P
- Kire gondolsz? - érdeklődött Rob, aztán gyorsan visszatért a kedves hanghoz. - Persze, én teljesen magamtól vagyok itt... nem küldött senki... ez biztos.
(Én az egész beszélgetés alatt tőlük kb. 3 méterre álltam, és figyeltem őket. Sophie azonban egészen eddig nem vett észre.) Most hozzám fordultak.
- Amanda, nagyon cuki,hogy így összebarátkoztatsz a többiekkel, de nem kell erőltetni! - nézett rám állati mérgesen Sophie. - Magától sose jött volna ide... csak azért,mert ide küldted. Köszi,mindig is ilyen ismerősökre vágytam...
- Igen... én meg mindig azt akartam,hogy utasítgassanak, hogy hova menjek és mit csináljak... - folytatta Rob. - - Eddig nem éreztem úgy,hogy okvetlenül beszélne kéne Sophie-val, erre te... Lehet, hogy bunkóság, de engem annyira nem érdekel, hogy mások szeretnek vagy nem. Pár ember fontos, és bocsánat Sophie, de te nem vagy köztük.... Ez persze változhat, de akkor is... Amanda, ezt jól elintézted. :P
Én köpni-nyelni nem tudtam... Mi ez? Próbálok jót tenni, de csak rossz jön ki belőle. Próbálom elérni,hogy Rob ne csak a menő barátait lássa meg, hanem esetleg ismerje meg a többi osztálytársát is. :P
Egész nap egyikőjük se szólt hozzám. Alex értetlenül kapkodta a fejét,és nem értette,hogy mi van. Rob elpanaszolta a többieknek is, hogy mit csináltam, ezért Nick rám se nézett, hanem csak megvetően lehajtotta a fejét,ha próbáltam hozzászólni. Jessie Rob-nak köszönhetően szintén mérges volt rám, de ő hozzám szólt. Beckie-vel együtt a szünetben próbáltak beszélni velem.
- Ami, miért? Miért avatkozol Rob életébe? - kezdte Jessie.
- Én csak... próbáltam őket... megbarátkoztatni egymással. - feleltem. Beckie erre felsóhajtott, és a szemét forgatta.
- Azt hittem, hogy már átláttad, hogy Rob-ot nem igazán lehet irányítani. - grimaszolt. - Eddig nem érdekelte őt Sophie. Ezután, neked köszönhetően,már soha nem is fogja.
- Ne... ne már. - nyögtem fel. - Ennyire nem lehet gyerekes.
- Gyerekesnek nevezted a pasimat? - csattant fel Jessie. - Mégis, MIT KÉPZELSZ TE MAGADRÓL?
- Tessék? - kérdeztem a döbbenettől falfehér arccal.
- Jól hallottad. UTASÍTGATOD,HOGY MIT CSINÁLJON,ÉS KÖTELEZED,HOGY BESZÉLGESSEN A NÉPSZERŰTLEN, ŐRÜLT KIS BARÁTNŐDDEL... AZTÁN MÉG LE IS SZÓLOD! MIT KÉPZELSZ, KI VAGY TE? IDEJÖSSZ EGY MÁSIK VÁROSBÓL, AZÉRT,HOGY FELFORGASD A SULI ÉLETÉT? KÖSZÖNJÜK, HA EZÉRT JÖTTÉL,AKKOR INKÁBB NEM KÉRÜNK BELŐLED!!! - folytatta Jessie, és azzal a lendülettel berohant az osztályterembe. Én csak tátott szájjal álltam, és úgy éreztem mindjárt elbőgöm magam. :/
- Fel a fejjel... - tette a kezét a vállamra Beckie. - Majd megnyugszik. Mindenki. DE, azért, el kell ismerned, hogy elég nagy baromság volt... - mondta, aztán ő is otthagyott,mert becsöngettek. Én ügyet sem vetettem a csengőre, hanem szépen fogtam a cuccomat, és eszelős tempóban rohanni kezdtem a folyosón. A portás csodálkozva nézett rám, de én ráordítottam, hogy nem érzem jól magam, és erre kiengedett.
Mikor kiértem az utcára, pont elkezdett szakadni az eső. Jellemző... Fogtam magam, és a szakadó esőben futva hazamentem. Otthon nem volt senki. Felmentem a szobámba, bezártam az ajtót, és belevetettem magam az ágyamba. Csoda, hogy eddig bírtam, mert itt egy pillanat alatt kitört belőlem a zokogás! Órákon át bőgtem, kisebb-nagyobb szünetekkel.
Amikor a szüleim hazaértek, egy kicsit megijedtek,mert otthon találták a szétbőgött fejű, és borzasztóan hisztérikus lányukat = engem. :( Közölték, hogy a héten már nem megyek suliba, úgyhogy bizonyos szinten megnyugodtam... Ha Sophie-val és Rob-bal meg Jessie-vel valaha is kibékülök,akkor az egy csoda lesz... :P








2013. szeptember 8., vasárnap

Este

Másnap este a számítógép előtt ültem, és keresgéltem a neten. A töri házit sehogy se tudtam megoldani. Már kb. 1 órája ott ültem, de sehol nem találtam normális választ. Utolsó próbálkozásként felmentem Facebook-ra, és írtam pár embernek az osztályból, hogy nem tudják-e a választ. Hát...
Vagy azt válaszolták, hogy nem, vagy azt, hogy minek írok egyáltalán házit. Volt olyan aki megkérdezte, hogy én mégis ki vagyok!! ... Köszi... Mondjuk, miután elmagyaráztam, hogy én vagyok a vörös hajú lány Sophie mellett, rájött, hogy én vagyok az új csaj... De ő se tudta a választ... sajnos...
Én ekkor adtam fel. Már éppen kiléptem volna, amikor jött egy üzenet. Rob volt az.
Robert:" Helló nyuszika... Nem megy a töri hf... Valami ötleted van?"
Köszi... 1 órája szenvedek ezzel, ő meg csak lazán ír nekem, hogy mi a megoldás?? :D
Amanda Parker:"Rob... 1 órája szórakozom vele... szerinted van ötletem? :P "
Robert:"Hú... nézd már... a nyuszilány ismeri a szmájlikat.... Wow!!"
Amanda Parker:"Nagyon vicces.... nem a középkorból jöttem. Miért ne ismerném?"
Robert:"Mert te más vagy. Először is, tanulsz. Másodszor, köztudottan nem vagy normális."
Amanda Parker:"TESSÉK? MI AZ, HOGY NEM VAGYOK NORMÁLIS?? :O"
Robert:"Nyugi már... nyugi van...mindenki látja, hogy beszélsz velünk, de te mégis Sophie-val vagy."
Amanda Parker:"Mi bajod Sophie-val? :P Nagyon kedves lány. Alex is."
Az oké, hogy engem őrültnek néz, de azt nem nézem el, hogy a barátaimat kritizálja...
Robert:"Semmi bajom vele... Nem ismerem. Furának tűnik. Ennyi."
Amanda Parker:"Pont ez az... nem ismered, de elítéled, mert nem olyan, mint te, és mert más, mint Jessie vagy Beckie."
Robert:"Hagyd békén a barátnőmet! :P Lehet, hogy igazad van, és hülye vagyok, mert nem ismerem Sophie-t, és így mondok róla véleményt, de ha a barátnőmet leszólod, akkor bármennyire is kedvellek nyuszika, kitekerem a nyakad..."
Ajjaj! Erre nem gondoltam. Rob-nak az egyetlen igazán fontos dolog az életében a barátnője. Én pedig egy kicsit leszóltam. A fenébe...
Amanda Parker: Nem úgy értettem. Én nagyon bírom Jessie-t és Beckie-t, csak egy kicsit kiakadtam az előbb, azért mondtam. Bocsánat... :( DE, nem tűröm, hogy Sophie-t bántsd, hiszen nem is ismered, ami egyébként, elég gáz, hiszen 2 éve osztálytársak vagytok. Legalább ismerkedj meg vele..."
Robert:"Jó,rendben. Fejezzük be... Majd akkor holnap mutass be a csajnak, és beszélek vele. Szia... :P"
Ezzel kilépett. Igen, tényleg, egy kicsit letámadtam, hogy miért nem foglalkozik az osztálytársaival,de akkor is. Ezen nem kéne megsértődnie. Igen, véletlenül belekevertem Jessie-t, aki nagyon fontos neki. Bocsánat. Nekem meg Adam fontos, de a lányokon kívül ki van erre tekintettel? Senki... A fiúk nem tudják, Bia pedig utál, és direkt bosszant. Majd holnap lenyugtatom Rob-ot, de Sophie-val muszáj találkoznia, mert nem tudja, hogy mit hagy ki... Sophie kedves és vidám, abszolút jól el lennének...

















2013. augusztus 23., péntek

Alex családja

A hét további részében egyszerűen nem bírtam odamenni a fiúkhoz, mert a 2 liba folyton velük volt. Claudia folyton jópofizott Nick-kel, Bia pedig Adam-en lógott. Komolyan, amint kicsöngettek, a csajok 30 másodpercen belül a fiúknál voltak...
Pénteken már eléggé rossz állapotban voltam. Ráadásul, ugyebár péntek=kémiaóra. Hurrá...Ráadásul, kiderült, hogy a mellettem levő üres szék Adam helye, vagyis nem elég, hogy a tanár utál, még a leghelyesebb fiú is mellettem ül, ezért duplán kell figyelnem, nehogy rosszat mondjak. Adam látta, hogy mennyire görcsölök az óra előtt, és próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel.
- Nem nyugszom le Adam, nem érted? - ordítottam magamból kikelve. - A tanár UTÁL engem. Gyűlöl. Meg fogok bukni... - mondtam, és zokogni kezdtem. Adam persze döbbenten figyelt, majd magához ölelt!
- Amanda, nem vagy buta. Meg tudod csinálni. Egy kémiatanár nem győzhet le, oké? - mondta nevetve. - Minden évben kiszemel valakit, na és? Idén te vagy az áldozat. Nyugi. Én vagyok a kedvence, vagyis velem sose ordít. Melletted ülök, majd megvédelek, oké? Ne sírj!
- Rendben, bocs. - motyogtam, és letöröltem a könnyeimet. Ebben a pillanatban Bia és Clau tűnt fel az ajtóban. A 2 csaj elkerekedett szemmel nézte, ahogy Adam a karjában tart, és vigasztal. Mondjuk, én is így néztem volna magamban. Mit akarna egy menő fiú egy olyan lánytól, mint tőlem???
Clau egyszerűen lelépett, Bia azonban bejött a terembe. Megvetően végignézett, és azonnal reklamálni kezdett Adam-nek.
- Jaj, Ami babának baja van? Sír a pici lány? De sajnálom. - nyávogta.
- Igen, izgul, mert a tanár utálja. - mondta Adam, miközben én arra gondoltam, hogy nem csak a tanár utál, hanem az előttem álló szőkeség is... csak ez neki nem tűnik fel.
- Jaj, de rossz neki... - nyávogta tovább Bia, miközben gyilkos pillantást vetett rám. - Én is annyira izgulok. Engem is megölelsz?
- Most éppen foglalt a karom. - nevetett Adam. Én pedig teljes erőmből a csajra vigyorogtam. Jó érzés volt, hogy Adam nem engedett neki. Bia erre hozzám hajolt.
- Megkeserülöd ezt még... - sziszegte a fülembe. Én egy picit kinyújtottam rá a nyelvem, mire ő teljesen kiakadt, és elrohant. Ekkor Adam-hez fordultam.
- Most jól kiakasztottam. Ki fog nyírni.
- Nem fog. Semmi baja veled.
- Aha, ezt hiszed. Közben... legszívesebben lelőne. - mondtam komolyan.
- Bántani akar? - kérdezte Adam dühösen. - Azt nem hagyom. Miért akarna bántani?
- Tudod... semmi, személyes ügy. - mondtam gyorsan. - Nem szeretném elmondani. Egyébként, elengednél?
- Miért, kényelmetlen a karomban? - nevetett fel.
- Nem, kényelmes. - motyogtam vérvörösen. - Csak mindenki minket néz.
Erre Adam bólintott és elengedett. Úgyis pont becsengettek. Mikor leültünk, még halkan odasúgott nekem valamit.
- Biztos ciki vagyok neked, ezért akartad, hogy engedjelek el. - mondta, mire elkerekedett a szemem.
- Ciki lennél? Te? Inkább én vagyok neked gáz. Tudod, neked az olyan lányok valók, mint... Bia.
Adam nem szólt semmit, csak elkomorodva bólintott. Én lehajtottam a fejem a padra, és nagyot sóhajtottam. Megölelt, én pedig leállítom... Őrült vagyok, emberek, őrült vagyok!
A tanítás végén elindultunk a lányokkal Alex-ékhez.  Kicsit messze laktak, a busszal majdnem a végállomásig kellett menni. Végre odaértünk...
Alex nagyon gyorsan végigvezetett minket a házon, majd bementünk a szobájába. Gyönyörű szobája volt, és nagyon felnőttes. Nem voltak poszterek a falon, vagy párnák szétdobálva. Nekem a lámpák tetszettek a legjobban, mert úgy néztek ki, mintha gyertyatartók lennének.
Alex szobája
- Gyönyörű szobád van! - mondtam Alex-nek, aki az ajtó mellett álldogált, ameddig mi körülnéztünk.
- Igen, tényleg nagyon szép. Olyan... szóval annyira olyan, mint te. - csatlakozott Sophie is.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Alex.
- Tudod... olyan felnőttes és visszafogott. Mint te. - mondta Sophie, mire Alex elnevette magát.
- Hát... köszi. Nem tudtam, hogy felnőttes vagyok.
- Pedig az vagy. - mondtam én is. - Mikor először találkoztunk, nagyon megijedtem tőled.
- Ez nem újdonság, mert te mindentől megijedsz!
- Igen... de ahogy ott álltál, és látszott, hogy kész vagy elrángatni onnan. Ijesztő volt.
- Jó, bocsi.
- Jó, mindegy, összebarátkoztatok, túl vagyunk rajta, ennyi. - mondta Sophie, hogy véget vessen a bocsánatkéréseknek. - Alex, emlékszel, amikor mi találkoztunk először?
- Aha. - nevetett fel Alex. - Tavaly év elején egyszer csak berohan a terembe egy lány, hogy helló mindenki, és nagyon örül, hogy végre megismeri az új osztályát. Na, ez voltál te, Sophie.
- Az is baj, ha örülök, hogy gimibe megyek? - mondta Sophie. - Csak mutattam, hogy én örülök.
- Igen, feltűnt.
- Miért, te tudod hogy néztél ki? - vágott vissza Sophie. - Ott ültél, csendben, és úgy néztél rám, mintha őrült lennék. De nem baj. Utána összebarátkoztunk.
- Igen, mikor melléd ültettek, és megkérdeztem, hogy te mindig ilyen vidám vagy-e.
- Én meg mondtam, hogy persze. Te erre kicsit furcsán néztél rám, én meg rád kiabáltam, hogy nem vagyok őrült, csak vidám. Hú, mekkorát veszekedtünk!
- Igen, szerinted én túl komoly voltam. - mondta Alex, én pedig közbeléptem.
- El ne kezdjetek veszekedni!
- Igaz, hagyjuk abba, mert újra kezdjük. - nevetett fel Sophie. - Alex, a családod nincs itthon?
- A szüleim dolgoznak. A nővérem itthon van. - mondta Alex, majd kimentünk a nappaliba. Ő bekopogott a nővére szobájának az ajtaján. - Gyere ki, légyszí!
- Itt vagyok, mit szeretnél? - mondta a nővére, mikor kilépett az ajtaja elé. Ekkor látott meg minket. - Jaj, sziasztok! Biztos ti vagyok Alex barátnői. Már mesélt rólatok.
- Szia... - mondtuk Sophie-val egyszerre. A lány közben mellénk lépett, és kedvesen bemutatkozott.
- Én Alex nővére vagyok. A nevem Dorothy.
- Az én nevem Sophie. - mondta bátortalanul a szomszédom.
- Szia Sophie, rólad már hallottam. Te vagy a lány, aki nagyon jól rajzol. - bólogatott Dorothy.
- Én Amanda vagyok. - szólaltam meg bizonytalanul. Dorothy rám is kedvesen mosolygott.
- Szia. Te meg a félénk lány vagy, ugye?
- Igen. - mondtam, miközben végigmértem a lányt. Magas volt, és feketés- barnás volt a haja. Idősebb volt, mint mi, valószínű egyetemista, de lehet, hogy már dolgozik.
Dorothy
- Dorothy, te egyetemre jársz, ugye? - kérdezte Sophie.
- Igen, jövőre végzek bölcsész karon. - mesélte a lány.
- Az jó. - mondtam én is. Dorothy még mesélt nekünk az egyetemről, majd visszament a szobájába. Alex ekkor hozzám fordult.
- Nos?
- Mi nos? - kérdeztem értetlenül.
- Mikor akartad elmondani nekünk?
- De mit?
- Hát... hogy szerelmes vagy Adam-be. - mondta Sophie, mire én egyszerűen lefagytam.
- Tessék?
- Jól hallottad. - bólintott Alex, és leült mellénk a földre. - Szóval?
- De, ti ezt honnan tudjátok? - nyögtem kétségbeesetten.
- Látszik rajtad... nagyon. - mondta Sophie.
- De csak nekünk tűnt fel, nyugi. - mondta Alex. - Egyébként, én ellenzem.
- De hát... miért? - kérdeztem.
- Mert ő túl menő, és a lányok odavannak érte. Lásd Bia... Másznak rá, őt pedig szemmel láthatóan ez nem zavarja. - sorolta Alex. - Te túl ártatlan vagy ehhez. Kislány vagy még...
- Köszönöm szépen...
- Ami, tudod, Adam elsőre nagyon kedves és vicces. Egy idő után azonban... látszik rajta, hogy menő, és népszerű. - folytatta Sophie.
- Mióta tudjátok? - kérdeztem, miközben a számat harapdáltam, és azon kattogott az agyam, hogy hogyan tovább.
- Már akkor sejtettük, mikor először suliba jött. Mikor beszéltünk róla. Nagyon feldúlt voltál. És, nem mertél rá nézni. - mosolygott Alex. - Egyértelmű volt.
- Igen. Akkor lettünk benne biztosak, mikor Bia és Clau elkezdtek szidni... Bia túl ideges volt, te pedig kicsit későn kapcsoltál, és nem nagyon védted magad. - magyarázta Sophie. - De, engem nem zavar. A te döntésed. Ránk mindig számíthatsz.
- Igen. Én nem helyeslem, de attól még számíthatsz rám. Ha megbánt, megverem. - közölte Alex.
- Annyira... aranyosak vagytok. - mondtam a sírással küzdve. - Szerintetek nem kéne, de azért mégis biztattok.
Erre mindketten befogták a számat, és átöleltek.
- Barátnők vagyunk, nem? - kérdezte Alex.
- Számíthatsz ránk... mindig. - suttogta Sophie, mire belőlem kitört a zokogás, és magamhoz öleltem mindkettőt...










2013. augusztus 14., szerda

Egy kellemetlen új ismerős: Bianca

Másnap persze szinte kipattantam az ágyból, hogy minél előbb beérjünk a suliba. Villámgyorsan felöltöztem, és megreggeliztem, még Matt is utánam szólt, hogy hova rohanok.
- Ami, hová mész? Még negyed nyolc sincs. Nem szoktál te ilyen korán elindulni.
- Ma ilyen kedvem van.
- Igen, de még én is itt vagyok. Én pedig ugyebár, 2 perc alatt kész vagyok, és általában mire te reggel felébredsz, én már útra kész vagyok. Ma pedig kipattansz az ágyból, és....
- És ezzel mi bajod? Hagyjál már, mennem kell. - mondtam,és kirohantam a kertbe. Hú, tényleg elég korán volt! A levegő még tiszta hideg volt, és fű is nedves volt a harmattól. Na, mindegy. Úgy döntöttem, hogy átmegyek Sophie-hoz, hogy fölkelt-e már.
 A kertjükbe gond nélkül bejutottam, mert ahhoz az ajtóhoz volt kulcsom, de a háznál csöngetnem kellett. A csöngetésre Esther nyitott ajtót.
- Szia, de ha nem haragszol, mit csinálsz itt ilyenkor? - kérdezte.
- Bocs, tudom, kicsit korán van.
- Kicsit? Sophie még alszik! Gyere be, de halkan.
- Oké. - mondtam, és bementem. Leültem a nappaliban, és pár perc múlva Esther és Chris is csatlakozott hozzám. Chris egy ideig rázta a fejét, aztán hozzám fordult.
- Szóval... miért keltettél föl minket?
- Bocs, azt hittem már fönt vagytok. - szabadkoztam.
- Minden értelmes ember ilyenkor még alszik. - szólt közbe Esther. - Szóval?
- Suliba akartam menni, és nem akartam Sophie nélkül elindulni. - vontam meg a vállam.
- Amanda, könyörgök, negyed nyolc van! Ilyenkor akarsz suliba menni? Mit fogsz te csinálni fél órán keresztül?
- Ja, nem is tudom. - vonogattam a vállam, pedig igazából határozott elképzelésem volt a dologról. Bámulom Adam-et, még szép! Ebben a pillanatban Sophie botorkált lefelé a lépcsőn, össze-vissza álló hajjal, és nagyon álmosan.
- Hangokat hallottam. - motyogta álmosan. Ekkor vett észre engem. - Te meg mit keresel itt ilyenkor?
Hát, ez aztán a kedves fogadtatás...
- Érted jöttem. Menjünk suliba! - mondtam, mintha ez magától értetődő lenne.
- Ilyenkor?
- Aha. - mondtam, miközben Sophie a konyhába ment. Pillanatokon belül egy kávéval tért vissza.
- Remek, igazán remek! Bocs, de muszáj kávét innom. Ilyenkor különösen.
- Semmi reggeli? - képedtem el.
- Nem, majd a suliban eszem valamit. De kávé nélkül nem bírom. Enélkül már a második órán aludnék.
- Aha, értem. Na, megyünk vagy sem?
- Nyugi már! 10 percet kérek, oké? - mondta, majd szépen lassan, mintha csak direkt bosszantana, megitta a kávéját. Utána felment a szobájába, és felöltözött, és megfésülködött.
Mikor végre leért, én már teljesen be voltam pörögve.
- Menjünk már!
- Menjünk.... - adta meg magát.  -Bár még csak fél nyolc.
Kit érdekel, ha kell, én reggel hétre is bemegyek a suliba, ha Adam-et láthatom!!!
Nagy nehezen elindultunk. Sophie egy ideig csendben jött mellettem, majd a suli előtt megállt.
- Ami, eljöttünk ilyen korán. Most már elmondanád végre, hogy miért?
- Tudod, Sophie... - kezdtem, és próbáltam valami indokot keresni. - Még sose keltem ilyen korán, és kíváncsi voltam, hogy ilyenkor ki van itt.
- Rajtunk kívül a portás, és a tanárok. Ja, néha Rob és Nick, meg néha Adam. Plusz, néhányan a másik osztályból. - mondta Sophie, és látszott rajta, hogy nem hiszi el, és tudja, hogy valamit titkolok. Igazából, ha Adam itt van, akkor megéri. A másik tizedik osztály nem nagyon izgat, eddig még nem volt velük dolgom, kit érdekelnek?
Végül, bementünk a suliba. A folyosón alig néhányan ácsorogtak. Sophie amolyan 'én megmondtam, és különben is, tudom, hogy titkolsz valamit'-pillantással nézett rám. Ekkor megláttam a fiúkat. Mind a három ott ácsorgott. Odavonszoltam Sophie-t is.
- Helló fiúk! - mondtam, és közben bénán integettem. Sophie közben némán állt mellettem. Még sose beszélt egyik fiúval sem.
- Helló! - köszöntek a fiúk egyszerre. Adam ránézett Sophie-ra, aztán rám.
- Látom, elhoztad a barátnődet is. - mondta, és Sophie-hoz fordult. - Te vagy Sophia, ha nem tévedek? Te vagy az olasz művészlány.
- Igen, én. - nézett fel döbbenten Sophie. - Kedves vagy Adam, hogy az ilyen földi halandók nevét is megjegyzed!
- Sophie... - szóltam rá.
- Most mi van? Te vagy az első ember, akihez hozzászólt, miközben te nem tartozol a menő társaságába. Én pedig a második. - magyarázta Sophie.
- És, ez baj?
- Nem, ezt nem mondtam. Mindegy.
- Oké. - mondtam, miközben a szememet forgattam. Néha nem értem Sophie-t.
- Amanda, bocs, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak tegnap. - fordult hozzám Adam. - Tudod, mikor megfogtam a válladat, és úgy beszéltem hozzád. Rob pedig ezt világgá kürtölte. Sajnálom, ha a barátod emiatt megharagudott rád. Bocs!
- Barátom? - ráztam a fejem elképedve. - Olyanom nekem nincs. Sose volt, és valószínűleg, sose lesz.
- Aha...
- Miért? - szólt közbe megint Sophie. - Adam, inkább a te barátnődnek lehetett kínos.
- Nincs barátnőm. - vágott közbe Adam. Rob és Nick pedig hevesen bólogattak.
- Na, mindegy, beszéljünk másról! - mondtam gyorsan, mert láttam, hogy ez a téma mindenki számára kellemetlen. Ebben a pillanatban odarohant hozzánk egy szőke lány, és Adam nyakába ugrott.
- Adam, hát visszajöttél! Tegnap nem is találkoztam veled, mert arra a rohadt előadásra kellett mennünk! Próbáltam írni Face-en, de pont kifogyott a telóm! Ne haragudj! - ölelgette a lány Adam-et, és közben mondta az idegesítő dolgait. Kicsit nyávogva beszélt, úgy, ahogy a hollywood-i filmekben a cicababák. A lány a másik két fiúnak is köszönt, majd felénk fordult, miközben a fiúk beszélgetni kezdtek. Ekkor néztem meg alaposabban. Hosszú szőke haja volt, és nagyon divatosan volt felöltözve. A szeme feketével kihúzva, mint a filmekben a divatos csajsziknak.
A szőke csajszi


- Ti meg kik vagytok? - nézett rám és Sophie-ra gúnyosan. Én meg se mertem szólalni, Sophie azonban szokás szerint nem tett lakatot a szájára.
- A fiúk osztálytársai. Én Sophie vagyok, én ma beszéltem velük először, de Amanda többet tud róluk, mert szinte mindig velük lóg. - mondta mosolyogva. Köszi szépen, most még haragítsd rám ezt a divatos Barbie-babát!
- Igaz ez? - érdeklődött összehúzott szemmel szöszi-Barbie.
- Igen. - mondtam, de csak ennyit bírtam kinyögni. Végül, összeszedtem magam. - Miért, te ki vagy?
- Te hülye vagy vagy csak szórakozol velem? - érdeklődött a lány. - Nem tudod, hogy ki vagyok? Ez komoly?
- Hagyd békén, idén jött, honnan tudná minden egyes emberről, hogy kicsoda? - lépett mellénk Rob és Nick. A két fiú védelmezően mellém állt. A Barbie-csajnak elkerekedett a szeme.
- Igen? Ti is vele vagytok? Ezzel a népszerűtlen kis izével?
- A neve Amanda. - szólt közbe Adam. Ő pont közém és a Barbie-lány közé állt. - Nagyon kedves lány, bár csak egy napja ismerem. Amanda, ő itt Bianca Taylor. A másik osztályba jár, de én nagyon kedvelem őt.
Bianca arcán erre egy önelégült mosoly jelent meg. Engem arra neveltek, hogy udvarias legyek, ezért kipréseltem magamból egy mosolynak nevezett grimaszt.
- Örülök, hogy megismertelek. - grimaszoltam Bianca felé. Erre ő megszólalt azon a tipikus nyávogós hangon, amin a cicababák szoktak beszélni azokkal, akiket nagyon lenéznek.
- Én is, annyira örülök neked! Már csak te hiányoztál a társaságból! - bájolgott.
- Sajnos mennünk kell. - ragadta meg a karomat Sophie, és elvonszolt onnan. A bejárat előtt álltunk meg. Alex ebben a pillanatban érkezett meg.
- Sziasztok! - köszönt vidáman. Mi csak intettünk egyet, mire ő persze azonnal felfogta, hogy valami nem oké. - Halljam, mi a baj?
- Menjünk a mosdóba! - mondta Sophie, azzal bevonszolt minket a lány mosdóba. - Megismerkedtünk egy igen 'aranyos' lánnyal.
- Na, melyikkel?
- A neve Bianca... - kezdte Sophie, de én közbe vágtam.
- És úgy néz ki, mint egy Barbie-baba!
- Ne mondjátok tovább. - állított le Alex. - Tudom, hogy ki az. Tavaly együtt jártam vele táncolni. Ismerem a csajt, borzasztó.
- Az nem kifejezés! Lenéz, és közben eljátssza, hogy jaj, de kedvel minket! A fiúk meg elhiszik.
- Amanda, nem tudom, hogy feltűnt-e neked, de minden suliban van pár Barbie-lány. Mindegyik tipikus cicababa: kivágott ruhákban járnak, vagy legalább valami olyan van rajtuk, ami éppen divatos. Agyon vannak sminkelve, általában vastag fekete vonal van a szemük körül, van olyan, aki úgy néz ki, mintha behúztak volna neki egyet... Ja, és a legtöbb ilyen lány szőke, vagy minimum melírozva van a haja... - sorolta Alex, de Sophie közbe vágott.
- Nem csak a szőkék lehetnek cicababák! Azért, Bianca legjobb barátnője se szőke, mégis, eléggé cicababa...
- Ja, igen. - bólogatott Alex, majd újra hozzám fordult. - Vele még nem találkoztál, bár nem vesztettél semmit... Claudia ritka idegesítő. Méltó társa Bianca-nak.
- Ja, és ne felejtsük el a becenevüket! - nevetett fel Sophie. - Nagyon látszik, hogy cicababák. Úgy nevezik egymást, hogy Bia és Clau. Claudia beceneve annyira nem is vészes, de az, hogy Bia...
Ebben a pillanatban Bianca és egy barna hajú lány léptek a mosdóba. Bianca egyszerűen arrébb lökött minket, mert útban voltunk a tükörhöz.
- Talán bocsánatot kérnél... - kezdte Alex, aki az ilyesmit elég rosszul bírta.
- Bocsika! - vetette oda Bianca, mire a másik lány villámló szemmel nézett ránk.
- Nem látjátok, hogy útban vagytok? Csak 10 percünk van, és Bia haját tönkretették a fiúk. Rob annyira bosszantó...
- Nagyon szörnyen nézek ki? - fordult a barna csajszihoz Barbie-Bianca. Sophie pedig gyorsan közbevágott.
- Aha, de ez nem újdonság, te mindig szörnyen nézel ki. - mondta ártatlan arccal Sophie, mire a két csaj felénk fordult. A barna Barbie-lány odalépett Sophie-hoz, és megragadta a karját.
- Először is, ti túl nyomik vagytok, hogy a mi ügyeinkbe avatkozzatok. Másodszor, ezt ne mond még egyszer, különben neked annyi. Felfogtad? - mondta miközben 'bájosan' mosolygott. Én- nem tudom hogyan-összeszedtem a bátorságom, és odaléptem a csajhoz, és elrántottam Sophie-tól.
- Hagyd őt békén!
- Te meg ki a franc vagy? - nézett végig megvetően a csaj, mire Bianca felnevetett.
- Ő? Ő nem más, mint Rob és Nick új haverja. Folyton vele szórakoznak, de úgy látszik, ez őt nem zavarja... Adam is kedveli. - mondta, miközben villámokat szórt a szeme. - Pedig, nem illik bele a társaságukba, abszolút nem. Ő az új lány, a csendes, aranyos kis stréber lány...
- Fúj, mindjárt hányok.... - nevetett fel a másik csaj.
- Ja, ráadásul, amikor ott van velük, akkor Adam csak rá figyel. - mesélte tovább Bianca, mintha mi ott sem lennénk.
- Ne szórakozz, Adam- nek nem tetszhet meg egy ilyen.... - mutatott rám a barna hajú lány. Én nem bírtam tovább. Hirtelen rájöttem, hogy Bianca is szerelmes Adam-be, és persze, neki is kellene a fiú... Viszont, nagyon fél, hogy Adam jobban bír engem, mint őt. Persze semmi oka féltékenykedni, mert Adam tegnap óta ismer, és csak annyit tud rólam, hogy félős vagyok...
- Bocs, de én is itt vagyok. - szóltam közbe, mire Bia megvetően rám nézett.
- És, az kit érdekel? Fogd be!
- Ja, igen. - fordult felém a barna Barbie. - Essünk túl az udvariaskodáson! A nevem Claudia, Bia legjobb barátnője vagyok, és nem tűröm, hogy Adam-en lógj.
Claudia
- Nem lógok rajta! - mondtam ingerülten, mert a 2 csaj kezdett az agyamra menni...
- Persze, azt hiszed. Mindegy. Hogy is hívják a kiscsajt? - kérdezte Bianca-tól.
- Amanda. - mondtam hangosan. - A nevem Amanda.
 - Tök mindegy. Adam Bia-é, és ha rajtakapunk, hogy mászol rá, akkor megnézheted magad!
- De nem is ismerem. Tegnap találkoztam vele először! Alig beszéltem vele.
- Oké, és ha lehet, ezután is tartsd meg ezt a jó szokásodat! Kerüld el! Ne szólj hozzá. Abszolút nem vagytok egy szinten. Ő menő, te pedig csak egy kis nyomi stréber vagy. Ennyi.
Köszi szépen, én is úgy kedvellek.... Ránéztem Sophie-ra és Alex-ra, aztán elindultunk. A barátnőim már kint voltak a folyosón, amikor én még visszaszóltam a két Barbie-nak.
- Csak hogy tudjátok. Semmi közöm Adam-hez. Reméltem, hogy majd vele is összehaverkodom, mint a másik 2 fiúval, de mindegy. Tartsátok meg magatoknak, nem érdekel!
- Oké, különben sem lenne semmi esélyed. - mondta Bia. Clau meg intett, hogy húzzak el.
- Oké, Andrea, most már éppen elég időt pazaroltunk rád, és a cuki kis barátnőidre. Húzz el!
- Amanda. A nevem Amanda. - mondtam.
- Kit érdekel? Csak húzz már el innen!
Én dühösen bevágtam magam mögött az ajtót, és berohantam a terembe. Sophie és Alex aggódva néztek rám.
A nap végén meg se vártam Sophie-t, csak rohantam haza. Otthon berohantam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, és rávetettem magam az ágyra. Elegem van, miért pont a suli Barbie-babája nézte ki magának Adam-et? Persze, nem én lennék, ha valami sikerülne...































2013. augusztus 12., hétfő

Adam

Hétfőn csak nagyon nehezen tudtam kimászni az ágyból, mert este sokáig fent voltam. Mikor végre elkészültem, és kiértem az utcára, Sophie-t nem láttam sehol. Ekkor megláttam a tesóit a házuk előtt. Odamentem.
- Hol van Sophie? - kezdtem rögtön.
- Ja, igen. Azt üzeni, hogy várt rád 15 percet, de nem jöttél, ezért elindult egyedül. - mondta Esther. - Szerintem te is siess, mert 10 perced van!
- Oké, kösz. - mondtam, és futni kezdtem.
- El ne ess! Kitelik tőled, amilyen ügyes vagy! - kiáltott utánam Chris. Kösz szépen, ennyire nem vagyok szerencsétlen.
Hát, kb. 7 perccel később kiderült, hogy mégis ilyen szerencsétlen vagyok. Éppen az iskola folyosóján rohantam a magyar terem felé, amikor egyenesen egy fiúnak sikerült futnom, és mindketten felborultunk.
- Basszus, ne haragudj! - mondtam, miközben felálltam. - Véletlen volt!
- Semmi baj. Előfordul. - mondta a fiú, és ő is felállt. Lehajtott fejjel megpróbálta leporolni magát. Mikor jobban megnéztem, feltűnt, hogy még nem láttam, vagy legalábbis nem ismerős.
- Bocs, mi még nem találkoztunk, ugye? - kérdeztem. Erre ő is rám nézett. Ezt azonban nem kellett volna. Ekkor láttam először az arcát, és belenéztem a szemébe. Basszus, ő a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam! Nem hiszem el, nagyon cuki! Egy pillanat alatt belezúgtam.
A fiú, akibe teljesen belezúgtam

- Igen, szerintem se láttalak még. - mondta a fiú. - Hányadikba jársz?
- Tizedikbe. - mondtam, és közben folyamatosan bámultam. Remélem, nem vette észre, ahogy bámulom, mert kicsit ciki lett volna...
- Akkor osztálytársak vagyunk! Biztosan új vagy, mert tavaly nem láttalak.
- Igen, új vagyok. - bólogattam. - Szerintem, elég jól beilleszkedtem, mert nem dobálnak papírgalacsinokkal, és nem szoktak elgáncsolni, mint a régi sulimban.
- Bárki megpróbálja, azt fejbe vágom. - mondta a fiú, én pedig legszívesebben felsikítottam volna. Meg akar védeni, jaj, istenem elolvadok! - Egyébként, még be sem mutatkoztam. Adam Sacks  vagyok.
- Te vagy Adam? - csodálkoztam. Rob és Nick meséltek Adam-ről, hogy mennyire menő és vicces, meg jófej. - Ja, egyébként, Amanda Parker vagyok, de szólíts nyugodtam Ami-nak!
- Miért ennyire meglepő, hogy én vagyok Adam? Mit hallottál rólam, halljam! - rázta a fejét Adam.
- Semmi csak Rob és Nick meséltek rólad, és másként képzeltelek el. - mondtam, miközben elindultunk a terem felé.
- Ja, akkor képzelem, miket gondolhatsz rólam. Amanda figyelj rám. - mondta, miközben megragadta a vállamat, és maga felé fordított. Én közben azon gondolkoztam, hogyha elájulnék, akkor mit csinálna. Vajon ha összeesem, akkor a karjába vesz, és bevisz a terembe? - Rob és Nick mindenkinek azt mondja, hogy én milyen menő csávó vagyok. Igen, kedvelnek, de ettől én nem szállok el. Nem vagyok bunkó.
- Elhiszem. - suttogtam. Ennél többre nem telt, mert féltem, hogyha hangosabban beszélek, akkor remegni kezd a hangom. - Rob meg Nick viccesek, csak néha túlzásba viszik. Engem mindig piszkálnak. Úgy hívnak, hogy nyuszilány meg répa.
- Te vagy a nyuszilány? - nézett nagyot Adam. - Meséltek egy új csajról, aki nagyon félénk meg minden. Nem gondoltam volna, hogy te vagy az. Nekem rohansz, és utána beszélgetsz velem.
- Hát, igen, bocsi. Amúgy, nem zavar, hogy piszkálnak. Viccesek. Jessie és Beckie is nagyon kedvesek.
- Igen, őket én is bírom. - mondta Adam. Ebben a pillanatban Rob, Nick és a 2 lány kilépett a terem ajtaján, és megláttak minket. Adam még mindig a vállamat fogta, én pedig őt bámultam. Rob elkezdett fütyülni, és elnevette magát. Nick azonban odajött, és összefonta a kezét maga előtt.
- Helló, Adam, jó újra látni, miután végre kinyaraltad magad Görögországban. Látom megismerkedtél Amandával.
Rob nem bírta tovább, és ő is beleszólt.
- Megismerkedett? Csajozol Adam, csajozol? Miért szorongatod szerencsétlent? - mondta nevetve. Adam rögtön elkapta a karját rólam. Őszintén, megtudtam volna fojtani Rob-ot. Adam keze igenis jó helyen volt a vállamon! Jó oké, ez kicsit erkölcstelenül hangzik, de Adam iszonyat helyes.....
- Sziasztok fiúk. - mondta Adam a két fiúnak. - Nem csajozom, nem kell mindig magatokból kiindulni.
Miután ezt megbeszélték, persze elkezdtek poénkodni meg minden, úgyhogy én köszöntem Jessie-nek és Beckie-nek, majd bementem a terembe. Leültem Sophie mellé.
- Bocs, elaludtam. - mondtam neki.
- Semmi baj. - mondta Sophie. - Hát, te, mitől vagy ilyen jókedvű?
- Jókedvűnek látszom?  -érdeklődtem.
- Kb. mint aki megevett 2 tábla csokit. - szólt bele Alex a beszélgetésbe. - Olyan vagy, mint akivel valami rendkívüli történt.
- Ja, semmi. - hazudtam. - Nem történt semmi.
- Találkoztál Adam-mel? - kérdezte Sophie, miközben az éppen belépő fiúkra mutatott. Én nem mertem odanézni, mert féltem, hogy esetleg boldogan felsóhajtanék, az pedig kissé egyértelmű lenne.
- Igen. Nekiszaladtam a folyosón. - mondtam.
- Tessék? És, nem ordította le a fejed? - döbbent meg Alex.
- Nem, azt mondta, hogy semmi baj.
- Hú, tök jó! Adam kedves, csak ha olyan kedve van, akkor elég bunkó tud lenni.
- Most nagyon kedves volt.
- Oké... akkor jó.  - mondta Sophie, majd Alex-re nézett. Alex erre bólintott egyet.
- Mi az? - kérdeztem.
- Semmi, semmi.  -mondta gyorsan Alex, én pedig inkább nem faggattam.
Tanítás után, miközben hazafelé mentünk, próbáltam minél többet megtudni Adam-ről. Sophie kicsit furcsán nézett, aztán válaszolt minden idióta kérdésemre.
Este nem bírtam magammal. Pörögtem-forogtam össze-vissza, de Sam ennek örült, úgyhogy a szüleim nem néztek rám furcsán, mert legalább lefoglaltam a picit. Még gyorsan bekapcsoltam a gépemet, hogy megnézzem a Facebook-ot. Mikor bejelentkeztem, meglepődve láttam, hogy Adam ismerősnek jelölt. Gyorsan visszajelöltem, és utána még kb. 2 órát töltöttem azzal, hogy a profilképét bámultam. Annnnyira cuki, és aranyos!!! Tudom, gyerekes vagyok, de akkor is: SZERETEM, SZERETEM, SZERETEM!!!



























2013. augusztus 1., csütörtök

A második kémiaóra és az énektanár

Pénteken egy kisebbfajta sokk ért. A kémiaórán, ugye, előre ültettek, de abban bíztam, hogy a tanár hátha elfelejtette, és ülhetek Jessie mellett. Ezzel mindössze 2 probléma volt.
1,Jessie mellett Beckie ül, csak ő ugye nem volt itt múlt héten, ezért nem tudtam, hogy foglalt a helye.
2, A tanárnak sajnos nincs memória-zavara, ezért rám ordított, hogy húzzak a helyemre, az első padba, különben kivág az óráról. A fene...
Egyébként, tényleg dolgozatot íratott. Közben fel-alá járkált, és belenézett, hogy ki mit írt. Néha felnevetett, néha meg sem szólalt. Mikor hozzám ért, és belenézett a dolgozatomba, szó szerint kitört belőle a röhögés.
- Ezt nem hiszem el! - nevetett hangosan, mire mindenki engem kezdett bámulni. Én pedig, kezdtem egyre kínosabban érezni magam...
- Valami baj van, tanárnő? - kérdeztem.
- Mindössze annyi, hogy amellett, hogy maga borzasztó fegyelmezetlen és szemtelen, hiszen az órán engedély nélkül beszél, emellett még nem is tud semmit.
- De, itt van a teleírt dolgozat...
- Módosítok. Valamit tud. Csak amit tud, az rossz. - mondta, azzal kikapta a kezemből, és ráírt egy hatalmas egyest. - Tessék.
Inkább nem válaszoltam neki, mert akkor garantáltan kirúgtak volna innen. Csendben lehajtottam a fejem, és még véletlenül sem néztem rá.
Tanítás után rohantam a tanáriba, ahol az énektanár várt. Azonban, a tanáriban ott volt a kémiatanár is, ezért azonnal megnémultam.
- Amanda, gyere be! - köszöntött kedvesen az énektanár. - Már kíváncsian várom, hogy milyet fogsz énekelni.
Hát, igen, ezt én is kíváncsian várom.
- Ő fog énekelni? - szólt közbe a kémiatanár. - Hiszen buta, szemtelen és fegyelmezetlen. Nem is értem, hogy miért vesztegeted rá az idődet.
Hát, kösz szépen.....
- Johanna, ugyan már... - rázta a fejét az énektanár. - Ne legyél ilyen szigorú! Kérlek, inkább menj ki. Zavarod a kislányt...
Nagy meglepetésemre, a kémiatanár fogta magát, és kiment. Én pedig remegve odaálltam elé.
- Na, kicsim, daloljál nekem valamit, aztán had menjek. - intett a tanárnő. Én esküszöm, igazán megpróbáltam.... de.... nem hiszem, hogy szólóénekesi-karrierbe kezdek...
A tanárnő csukott szemmel hallgatta a szánalmas nyekergésemet. Mikor befejeztem, kinyitotta a szemét, és lehajtotta a fejét.
- Nos.... - kezdte nagyon diplomatikusan. - Amanda, biztos mondták már....
- Igen, szörnyű hangon van, ezt tudom. Én szóltam előre. - mondtam.
- Nem, nem szörnyű. Igen, kétségtelenül nem leszel énekes, de azért..... az ablaküveg se tört ki. - mosolyodott el. - Kis gyakorlással simán tudnál "normálisan" énekelni. Nem úgy, mint Jessie meg Beckie, mert ők tényleg nagyon jók ebben, de azért nem kell szégyenkezned, vállalható hangod van. Egyelőre, nem foglak feleltetni, csak miután már gyakoroltál egy kicsit, és úgy érzed, hogy nem esel össze.
Én csak néztem előre, és nem hittem el. Nem süketül meg, nem küld el a fenébe, nem röhög ki, hanem biztat.... Álmodom, emberek, álmodom....
- Na, menj. -mondta.
- Viszontlátásra, tanárnő! - mondtam, és gyorsan kirohantam az utcára. Alex és Sophie már vártak.
- Na, mi történt? Túlélted? - gúnyolódott Alex.
- Kösz... - mondtam.
- Bocsi, tudod, hogy csak viccelek. Szóval?
- Állítólag nem vagyok teljesen reménytelen. Kötelezően gyakorolnom kell.
- Komolyan? Az nem is vészes.
- Hát, egyáltalán nem. - bólogatott Sophie. - Na, menjünk.
Elindultunk haza. Alex még elmondta, hogy a szülei megengedték, hogy átmenjünk hozzájuk, ezért jövő hétvégén elmegyünk hozzájuk. Kíváncsi vagyok a családjára, mert még senkivel nem találkoztam a családjából, és sose mesél róluk. Nem baj, majd meglátjuk...















2013. július 31., szerda

Énekóra és beszélgetés

Eléggé féltem tőle, hogy Beckie megharagszik rám, mert sokat vagyok Rob-bal és Nick-kel, és a fiúk előszeretettel foglalkoznak velem, és folyton poénkodnak. Ma azonban bebizonyosodott, hogy Beckie fantasztikusan megértő, és állati segítőkész.
Ma volt az első énekóránk, én ettől eléggé paráztam, mert a hangom... szóval, nem éppen a legtisztább, ha értitek, hogy mire gondolok. :/
Az óra eleje tök jól telt, a tanár mindenkitől megkérdezte, hogy milyen volt a nyár, stb. Tökéletes ellentéte a kémiatanárnak.
Végül, megnézte a naplót, hogy minden rendben van-e. Ugye, ekkor vette észre az én nevemet.
- Amanda Parker. Őt nem is ismerem. - mondta csak magának, aztán felkapta a fejét. - Ki az az Amanda Parker? Álljon fel!
Én remegve felálltam, Sophie közben szorította a karomat, mert látta, hogy kezdek sápadni.
- Én vagyok, tanárnő.
- Ó, szóval az a vörös-hajú kislány Sophie mellett. - mosolygott rám kedvesen. - Hogy állsz az énekkel, tündérkém?
Hát, ő nem éppen olyan, mint Ms. Smith! Először is tegez, nem ordítja le a fejemet, és még mosolyog is!
- Hát....  - kezdtem bizonytalanul. - Nem vagyok egy nagy tehetség. Nem jártam énekkarra, bár szerintem ezt a volt énektanárom örömmel vette tudomásul.
- Ugyan édesem, ne szerénykedjen! Énekelj nekünk valamit! - mondta a tanár. A többiek jelentőségteljesen rám néztek, én pedig kétségbeesetten gondolkodni kezdtem, hogy mit is énekeljek, illetve, hogy úszhatnám meg ezt az egészet.
- Én.... nem tanultam túl sok dalt. - dadogtam. - És, borzasztó hangom van.
- Ne csináld már, Amanda! - szólt rám Rob.
- De csinálom. - fordultam hátra. - Nem tudok énekelni.
- Tudni tudsz, csak az a kérdés, hogy hogyan. - vigyorgott Nick.
- Nagyon vicces.
- Igen, annak szántam. - kacsintott, mire Jessie fejbe vágta.
- Nick, fejezd be! Nincs jó hangja, akkor nincs jó hangja.
- Oké, de ezt a tanárnak hogy mondod el? 'Bocsika, de nem énekelek.' - folytatta Nick nyávogós kislányhangon.
- Nem is így beszélek! - szóltam rá.
- Aha.... - bólogatott Rob. - Hát, persze....
- Amanda, mi lesz? - kérdezte a tanárnő. - Énekelj!
Én teljesen bepánikoltam, gondolom teljesen sápadt lehettem, mert Sophie megszorította a kezemet, Alex pedig ugrásra készen állt, hogyha összeesnék, és el kellene kapni. Beckie ekkor hirtelen felállt, és kedvesen rámosolygott a tanárnőre.
- Ugyan tanárnő, hiszen tetszik látni, hogy mennyire izgul! Miért nem hallgatja meg négyszemközt, valamikor máskor? Talán... fél az osztály előtt. Ne vegyük el a kedvét az énekléstől, kérem!
- Rendben Rebecca, de csak a te kedvedért. - egyezett bele a tanárnő, majd újra felém fordult. - Te pedig, péntek délután bejössz hozzám a tanáriba, és dalolsz nekem egyet!
- Persze, és köszönöm. - mondtam, aztán leültem. Nagyot sóhajtottam, és rámosolyogtam Sophie-ra.
A szünetben odamentem Beckie-hez, aki éppen a fiúkkal beszélgetett.
- Beckie, beszélhetnénk? - kérdeztem zavartan.
- Persze.
- De, úgy értem, négyszemközt.
- Aha. Gyere. - mondta, és bementünk  a teljesen üres fizikaterembe. Beckie becsukta az ajtót. - Igen?
- Csak annyi.... - túrtam bele a hajamba idegesen- Miért segítettél ma? Hiszen csak tegnap óta ismersz. Csak a nevemet tudod, meg azt, hogy sikítok ha valaki rám kiált a hátam mögül.
- Igen, és? Kedvesnek tűnsz, csak kissé, félénk vagy. - vont vállat Beckie. - Nem szeretem, ha valaki azért szív, mert nem tud rajzolni, meg énekelni, meg ilyesmi. Ez adottság, akinek nincs jó hangja, az nem tehet róla.
- Hűha! Te nagyon okos és figyelmes vagy! - csodálkoztam.
- Miért, szerinted aki okos, az csak olyan lehet, aki szemüveget hord, és nagymama-ruhákat? - nevetett rám. - Köszi, hogy ezt mondtad, egyébként! Na, ha ennyi, akkor megyek.
- Várj egy kicsit! - szóltam utána, mire kérdően felvonta a szemét. - Nick-ről van szó.
- Igen? - kérdezte, és láttam, hogy összeszűkül a szeme. Jaj, anyám, ne legyen mérges, nem csináltam semmit!
- Csak annyi, hogy barátok vagyunk, és kész. - mondtam, miközben összefontam a karomat magam előtt. - Szeret velem szórakozni, de ennyi. Nekem nem is tetszik meg ilyesmi, csak viccesnek tartom. Ő meg egyértelműen téged szeret, mert a múlt héten napi 3 órában mesélt rólad.
- Ez komoly? - kerekedett el Beckie szeme. Végül, elmosolyodott, és megölelt. - Ó, Amanda! Úgy féltem, hogy közénk állsz! Hiszen te új vagy, és más, mint a többi lány.
- A hajam miatt... - mondtam.
- Azért is, de te nem vagy olyan.....szóval... itt mindenki vagy idegbajos zseni, vagy őrült művész. Te egyik sem vagy.
- És te?
- Jessie és én a 'dilis énekes' kategóriába tartozunk. Mármint, úgy értem... mi az éneket szeretjük. Ezért... - nevetett. - Miért, szerinted egy ecsettel a kezünkben járkálunk vagy magunk elé meredve fizika-képleteket motyogunk?
- Nem, dehogy. - ráztam a fejemet.
- Jut eszembe, ennyire látszott rajtam, hogy aggódom Nick miatt?
- Bocs, de..... ne menj színésznek. Minden az arcodra van írva. - nevettem fel. - Egyébként, nem baj, mert ha titkoltad volna, akkor megutáltál volna.
- Igaz. - bólogatott. Ebben a pillanatban becsöngettek. - Na, mennem kell.
- Miért, te nem jössz matekra? - csodálkoztam.
 - Jessie és én ilyenkor énekkaron vagyunk. - magyarázta. - Na, megyek. Szia!
- Szia, jó éneklést! - szóltam utána, majd elindultam a matekterem felé.

















2013. július 30., kedd

Beckie

Ma az iskolában megismerkedtem Jessie legjobb barátnőjével, akiről eddig annyit hallottam. Eddig csak annyit tudtam róla, hogy okos, és szép, valamint a kedvence az ének, és a tanárok is szeretik.
Az egész egy átlagos napnak indult, Sophie-val dumáltunk a suliig, megbeszéltük a hétvégét. ( Ja, igen, Alex bocsánatot kért Esther-től, kibékültek. Chris pedig kiröhögött, mikor megtudta, hogy párna-csatáztunk. Szerinte "már elég nagyok vagyunk, és ilyet csak a 3 évesek játszanak...")
A suli előtt csatlakozott hozzánk Alex, és vele is jót nevettünk a hétvégi eseményeken. Éppen beértünk a terembe, és éppen leültünk volna a helyünkre, hogy átnézzük az anyagot ( mégis melyik biosztanár ad első héten tanulnivalót???), amikor Rob és Nick hirtelen odaléptek mellém.
- Sziasztok! - mosolyogtam rájuk. - Na, ma mit akartok velem csinálni? Lelöktök a lépcsőn vagy csak simán nevettek rajtam?
- Szia, és ilyeneket ne mondj, mert még megvalósítjuk az ötleteidet. - kacsintott rám Rob. Nick azonban megfogta a karomat, és kirángatott a folyosóra.
- Szeretnék bemutatni neked valakit. - mondta. Ekkor láttam meg Jessie-t, aki éppen egy barna hajú lány ölelgetett. Mikor meglátott abbahagyta, és rám mutatott, aztán magyarázott valamit a barna hajú lánynak. Közben odaléptek elém.
- Szia. - mondta Jessie, és rám mosolygott. - Bemutatom a legjobb barátnőmet.
- Szia Jessie. - mondtam. - És, szia!
- Szia! Beckie Honfrie vagyok. Az igazi nevem Rebecca, de nem szeretem, ha a tanárokon kívül bárki úgy szólít. Az olyan....hivatalos. - mosolygott rám a barna hajú lány. Kedvesnek tűnt, és a fiúk is rengeteget meséltek róla. Állítólag, nagyon vicces, és bevállalós. Ő olyan lány, aki még focizni is beáll, ha kérik. És, ő is biztos olyan vicces és vidám, mint Jessie.
Rebecca 'Beckie' Honfrie

- Én Amanda Parker vagyok. - mondtam, és visszamosolyogtam rá.
- Elnézést, azt mondtad Amanda a neved? - nevetett Nick. - Beckie, ő itt nyuszilány, aki a saját árnyékától is fél.
- Kösz szépen.... - mondtam, és oldalba böktem a fiút.
- Fáj az igazság gyönyörűm? - kérdezett vissza, és jól összekócolta a hajamat. Beckie eközben türelmesen várt, bár amikor Nick magához szorított, miközben összeborzolta a hajam, akkor azért elég szúrós szemmel nézett rám.
- Bocsi. - fordultam felé. - Nem veszem el tőled. Csak barátok vagyunk, és folyton viccelnek velem.
- Értem. Jessie mondta, hogy folyton cukkolnak a hajszíned miatt, meg minden másért is. Sokat hallottam rólad.
- Tényleg? - kerekedett el a szemem.
- Igen. Jessie mondta, hogy a fiúknak új hobbija van. Cukkolják az új lányt.
- Igen, de engem annyira nem zavar. Maximum, mikor a hajamat piszkálják. Egyébként, Nick, kösz, hogy tönkre tetted a hajam, reggel alig bírtam kifésülni, erre te megint összegubancolod.
- Bocs. - vetette oda Nick, majd átölelte Beckie-t, és megpuszilta. - Hiányoztál nekem, ugye tudod?
Ennél a pontnál úgy döntöttem, hogy a továbbiakhoz nem szükséges az én jelenlétem, ezért visszamentem a terembe. Alex és Sophie megint kérdően néztek rám.
- Nos? Mi a mai történés? - érdeklődött Alex.
- Megismerkedtem Beckie-vel. - közöltem, miközben leültem Sophie mellé.
- Aha, az jó. - mondta Sophie. - Kedves lány, én kedvelem, mármint, amennyire én ismerem.... De énekórán, ha feleltetni akar a tanár, mindig mond valami indokot, hogy miért ne. Tudja, hogy rajta és Jessie-n kívűl mindenki tök béna.
- Hé! - ráncolta össze a homlokát Alex.
- Jó, bocs. Egy kicsit te is tudsz, de azért, el kell ismerni, énekből ők a legjobbak. Te meg a matek, a fizika, és a kémia királynője vagy. - legyintett Sophie.
- Jó, oké. - morgott Alex, és visszafordult a könyvéhez. Én csendben nézelődtem, és azon tűnődtem, hogy mi lesz. Beckie kedves volt velem, ez oké, de nem is ismer! Kb. annyit hallhatott rólam, hogy én vagyok az osztályban az új lány, a répa, a nyuszilány, aki félős, és aki az első órán kiakasztotta a kémiatanárt.... Ezek alapján, mit gondolhat rólam? Láttam, hogy szúrósan nézett, mikor Nick szórakozott velem. Nem veszem el tőle a fiúját, isten ments! Még csak nem is kell rám féltékenynek lennie, hiszen... most komolyan, az égővörös hajammal kinek tetszenék meg??? Ugyan már, maximum egy vak, vagy minimum egy színvak ember jöhet szóba.
Remélem, nem hiszi azt, hogy ráhajtok Nick-re. Kedves és vicces fiú, oké, ennyi. Barátok vagyunk, kész. Semmi több. Remélem, Beckie is belátja ezt, és nem szerzek egy haragost, rögtön a második héten....












2013. július 21., vasárnap

Sophie-nál

Másnap este átmentem Sophie-hoz. A kapuban összefutottam Alex-szel, és azonnal elpanaszoltam neki, hogy egész nap tanulnom kellett.
- Örülj, amíg csak egész nap kell tanulnod. Nekem néha még este 11-kor is szólnak, hogy tanuljak. - mosolygott rám.
- Tessék?
- Jól hallottad. - nevetett, miközben Sophie kinyitotta a kertkaput, és megölelt minket.
- Sziasztok, már annyira vártalak titeket, egész nap nem tudtam mit kezdeni magammal. - ugrált boldogan Sophie.
- Nem tanultál? - nézett rá huncutul Alex. - A szüleid nem szóltak rád?
- Dehogy, őket nem érdekli, hogy mikor tanulok, szerintük elég nagy vagyok, hogy eltudjam dönteni, hogy mennyit kell tanulnom és mikor.
- Mázlista. - közöltem vele, miközben bementünk a házba.
- Igen, az vagy. - értett egyet Alex. - Minket hajtanak a szüleink!
- Igen, hallottam róla. - mondta Sophie. - Felmenjünk a szobámba, és beszélgessünk, vagy előbb megnézitek a házat?
- Nézzünk körül. - javasoltam, és elindultunk. A nappali, a konyha és a fürdőszoba nem volt túl érdekes. A tesói szobájába viszont nem mehettünk be. Esther azonban kijött a szobájából, és kedvesen köszönt nekünk.
- Sziasztok.
- Szia. - mondtuk kórusban Alex-szel.
- Jó szórakozást, vacsoránál találkozunk. - mondta, és gyorsan visszament a szobájába.
- Mi baja van? - nézett Alex Sophie-ra.
- Miért lenne bármi baja? - kérdeztem vissza.
- Látszik rajta. - torkollt le Alex.
- Igen, új matektanáruk van, aki nagyon undok. Tegnap egész nap szívatta. - mondta Sophie.
- Sophie, ne beszéld ki Esther-t! - hallottuk a hátunk mögül. Hátrafordultunk. Chris volt az.
- Helló Chris! - mondta Alex. - Csak szerettem volna tudni, hogy Esther miért szomorú. Baj?
- Nem, csak szerintem ez magánügy. - vont vállat Chris. - Na, én megyek. Sziasztok!
- Szia! - mondtuk kórusban. Éppen indultunk volna Sophie szobájába, mikor a konyhából kiabálást hallottunk.
- Gyerekek, vacsora!
Erre természetesen mindenki a konyhába rohant. Körbeültük a hatalmas asztalt. A vacsora egyébként pizza volt, ami egy olasz családnál nem meglepő.
 
A vacsora



Miközben ettünk, Alex-szel Esther-t figyeltük. Alex egyszer csak óvatosan megszólalt.
- Esther.
- Tessék? - kérdezte a lány, miközben éppen inni kezdett.
- Tényleg szívat az új matektanár? - kérdezte Alex, mire Esther teljesen ledöbbent.
- Honnan tudsz te erről?
- Én...szóval....  -hebegte Alex, és érezte, hogy ez talán nem volt jó ötlet.
- SOPHIE, HOGY TEHETTED? Kértem, hogy ne mond el! - nézett a nővérére Esther, majd felállt, és elrohant. A szülők csak a fejüket rázták. Gyorsan magunkba tömtük a maradékot, és mi is felmentünk az emeletre. Esther ajtaja zárva volt, és hallottuk, ahogy idegesen járkál.
- A szüleidet nem zavarja, hogy a húgod elrohant? - kérdeztem Sophie-t.
- Ugyan. Majd lenyugszik. - legyintett Sophie.
- Hát, jó.
- Bocsánatot fogok kérni tőle. - mondta csendesen Alex. - Az én hibám.
- Nem kellett volna megkérdezned. - néztem rá.
- Igaz.
- Hagyjuk ezt, oké? - mondta Sophie. - Menjünk a szobámba, és pakoljatok le!
Mikor beléptünk az ajtón, azt hittük, hogy álmodunk. Sophie szobája inkább egy hotelszobához hasonlított, amit profik rendeztek be.
Sophie szobája
- Azta! - mondtam. Ennél értelmesebbre nem telt tőlem.
- Igen, ez gyönyörű. - mondta Alex is. - Látszik, hogy szereted a zöldet.
- Na nem mondod, miből találtad ki? - nevetett fel Sophie. - Egyébként, pakoljatok bárhová, úgyis mindig rendetlenség van, csak miattatok takarítottam fel. Mármint, szoktam takarítani, de pakolni nem szeretek.
- Ki szeret? - kérdeztem nevetve.
- Senki. - adta meg a választ Alex, miközben elhelyezte a bőröndjét. Bőrönd? Hipermini-méretű kis táska.
Egy óra múlva mindannyian megfürödve, és pizsamában ültünk Sophie ágyán, és beszélgettünk.
- Amanda, mondd csak. - fordult hozzám Alex. - Te voltál már szerelmes?
- ÉN? Hát...nem, még nem. - mondtam. - Nagyon ciki?
- Dehogy. - nevetett Sophie. - Én se voltam még, mert egyrészt nem érdekel túlzottan, másrészt, lekötött a rajzolás.
- Rajzolás?
- Aha, ő ilyen őstehetség. - mondta Alex. Sophie erre elővett néhány képet, és megmutatta. Tényleg nagyon jól néztek ki!
- Hoppá, ez nagyon király! - mondtam. - És te Alex, hogy állsz ezzel a szerelem-dologgal?
- Ő a matekpéldákba szerelmes. - legyintett Sophie, majd gyorsan hátrább ült, nehogy Alex elérje, és megüsse.
- Nagyon vicces... - mondta Alex.
- Igen, az. - mondtuk Sophie-val egyszerre.
- Igen? - mondta Alex, és hozzánk vágott egy párnát. Persze, mi meg visszadobtuk, és ebből hatalmas párnacsata kerekedett.
Mikor elfáradtunk, lefeküdtünk aludni, és perceken belül aludtunk is. Az utolsó gondolatom az volt, hogy imádom ezeket a lányokat, mert ugyanolyan dilisek, mint én, és remekül lehet velük gyerekeskedni.





















2013. július 8., hétfő

Iskolai élet

A következő napokon úgy éreztem magam, mint valami 'igazán fontos személyiség'. ( Ezt Alex mondta, mikor meglátta, hogy a 'menők' megint beszélnek velem.) Tényleg, mindennap odajöttek, és mindig beszéltünk pár szót. Lehet, hogy néha csak annyit, hogy mi van velem, de akkor is, hozzám szóltak. Rob és Nick megállás nélkül poénkodtak rajtam. Nevettek a hajamon ( ez egy kicsit rosszul esett), és úgy neveztek el, hogy répalány. Vagy nyuszilány. Megijesztettek a hátam mögül, és egyszer sikerült annyira megijednem, hogy elestem az ebédlőben a tálcával, és belefejeltem a levesbe. Jellemző...
Pénteken, mikor már mindenki belerázódott abba, hogy 'suli van, oké', Sophie falfehér arccal megragadta a karomat.
- Most nagyon vigyázz!
- Miért? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Kémia óra jön. - vetette oda Alex, aki éppen evett. - Sophie legszörnyűbb rémálma.
- A tanár nem a kedvességéről híres.  -magyarázta Sophie. - Mindig csak magyaráz, és nagyon szigorúan osztályoz. Ja, és nem tűri a rendbontást. 45 perc néma csend.
- Oké. - bólogattam. - Talán nem fog leütni, meg ilyesmi.
- Nem tudhatod. - nevetett fel Alex. - Bár erre még nem volt példa.
Ebben a pillanatban csöngettek. Sophie azonnal leült, és bocsánatkérően fordult felém.
- Bocsi, de ilyenkor lehetne, hogy Alex ül mellettem? Ő mindig tud súgni.
- Persze. - válaszoltam, miközben Alex leült Sophie mellé.- Csak azt nem tudom, hogy én hova üljek.
Ekkor hirtelen mindenki elcsendesedett, és felállt. És pedig ott álltam egyedül, a terem közepén. A tanárnő közben bejött. Szerintem nem is nézett ki ijesztőnek. Fiatal volt, és vöröses hajú, amitől nekem rögtön szimpatikus lett.
A kémiatanár


A tanárnő intett az osztálynak, hogy mindenki üljön le. A következő pillanatban már csak én álltam a terem közepén. A tanárnő közben elkezdett magyarázni.
- Mint gondolom mindannyian tudjátok, én tavaly sem kérdeztem meg, hogy hogyan nyaraltatok, mert szerintem ez nem egy iskolába illő téma. Remélem, mindenki átnézte a tavalyi anyagot, mert a következő órán dolgozatot írtok belőle. - mondta jeges hangon, miközben fel-alá járkált. Én pedig csak álltam. A tanárnő hirtelen felemelte a fejét, és végignézett az osztályon. Ekkor látott meg engem. - Maga kicsoda? - kérdezte, én pedig hirtelen lefagytam.  - Ki maga, és miért ácsorog a terem közepén?
- Új diák vagyok. - nyögtem ki nagy nehezen. A tanárnő erre elém állt, és szigorúan végignézett.
- És, ezt miért harapófogóval kell kihúznom magából? - sziszegte, majd hirtelen ordítani kezdett. - HOGY HÍVJÁK MAGÁT?
- Amanda Parker. - mondtam gyorsan, de közben éreztem, hogy a pulzusom kb. 200 lehet, és menten összeesem.
- Nos, Parker kisasszony. MÉLTÓZTATIK VÉGRE LEÜLNI VAGY DOBJAM KI MAGÁT AZ ELSŐ ÓRÁJÁRÓL?
- Azonnal tanárnő. - hebegtem, és végignéztem a termen. Az utolsó előtti sorban volt egy szabad hely. Jessica mellett. Odarohantam, és leültem.
- Fantasztikus. -közölte gúnyosan a tanár. -Miután Parker kisasszony is méltóztatott leülni, elkezdeném az órát.
Elkezdett magyarázni, én pedig csendesen sóhajtottam egyet. Jól kezdődik...
- Hé, nyuszilány, ezt jól megcsináltad! - szólt a hátam mögül egy hang. Hátrafordultam, és Nick-kel találtam szembe magam.
- Hagyjál, oké? - motyogtam.
- Amanda... - bökött oldalba Jessie.
- Igen? - kérdeztem, mire Jessie a tanárnőre mutatott.
- Miss Parker! - ordított a tanár. - NEM BÍRNÁ BEFOGNI A SZÁJÁT? ÜLJÖN IDE, AZ ELSŐ PADBA!
- Igenis. - mondtam, és gyorsan előre ültem. Mondjuk, így Rob ült mögöttem, de ő legalább nem szólt hozzám.
Az óra végén a tanárnő villámló szemmel nézett rám, és közölte, hogyha még egyszer megszólalok az óráján engedély nélkül, abban a pillanatban dob ki, és küld az igazgatóhoz.
Hazafelé menet Sophie idegesen csavargatta a haját.
- Jaj, miért nem tudtál rögtön leülni? Most egész évben téged fog piszkálni. Minden évre talál valakit. Miért reagáltál Nick megjegyzésére?
- Sophie, nyugi. - próbáltam megnyugtatni. - Ez még nem a világ vége. Nem vagyok olyan őrült kémiából, úgyhogy talán nem buktat meg.
- Talán... Mellesleg, Smith tanárnő a legszigorúbb tanár az egész suliban, még néhány tanár is tart tőle.
- Smith tanárnő? Nem csak simán tanárnőnek kell szólítani?
- Attól függ. Ha évente egyszer jókedve van, akkor lehet Miss Smith-nek szólítani. Egyébként, tanárnő, vagy maximum Smith tanárnő.
- Aha. -bólogattam.
- Ja, tavaly Nick és Rob megpróbálták Johanna néninek szólítani. - mosolyodott el egy picit Sophie. - Hát, zengett az épület az ordítástól. Elmagyarázta, hogy aki Johanna néninek akarja őt szólítani, az visszamehet az óvodába, mert normális emberek nem használják ezt a megszólítást.
- Szegények... - mosolyodtam el, mikor elképzeltem a jelenetet. - Johanna Smith... Pedig szép neve van, és igazából a nő se ronda.
- Nem, nem az. - értett egyet Sophie. - Csak szigorú.
- Vettem észre. - nevettem fel. Közben odaértünk a házunk elé. Sophie-val megöleltük egymást.
- Holnap este átjöhetnétek Alex-szel. - mondta Sophie. - Nálunk vacsoráztok, de ha a szüleitek engedik, ott is alhattok. Elférünk, elég nagy szobám van.
- Oké, megkérdezem. - mondtam.  - Szia!
- Szia! - integetett Sophie, és mindketten hazamentünk.
Vacsoránál megkérdeztem a szüleimet, hogy ott alhatok-e Sophie-nál.
- Hát...végül is, igen. Gondolom, valami leckét azért kaptatok. - mondta Apa. - Azt holnap délelőtt mindenképpen meg kell írnod. A szóbeli lecke ráér vasárnap is, de az írásbelinek holnap kész kell lennie.
- Oké. - egyeztem bele, és felálltam, ugyanis végeztem a vacsorával. - Megyek, felhívom Sophie-t.
Felrohantam a szobámba, és azonnal tárcsáztam Sophie számát.
- Igen? - szólt bele egy hang. - Itt Esther Sobrado.
- Szia Esther, Ami vagyok a szomszédból. Sophie-t keresem.
- Éppen a vezetékesen beszél Alex-szel. Pár perc, oké?
- Rendben.  - egyeztem bele, és addig is meghallgattam, hogy mi van vele, és Chris-szel. Ők egy suliba járnak Matt-tel, de Matt nem mindig mond el mindent. Esther azonban egyszer csak abba hagyta az élményei mesélését.
- Adom Sophie-t. - mondta. - Szia!
- Szia!
- Halló? - szólt bele Sophie.
- Szia Sophie, Ami vagyok. Elengedtek, holnap ott alhatok.
- Remek. - visított a telefonba Sophie. - Alex is jön.
- Tök jó! Na, megyek, alszom. Szia!
- Szia! És, holnap gyere.
- Oké. - mondtam, és leraktuk a telefont. Én gyorsan ágyba bújtam, és azonnal elaludtam.