Bátorság

Sziasztok!
Itt vagyok megint, végre gyógyultan! :D
Igyekszem hosszabbra írni a mostanit, mint a múltkori.






Hétfőn nagy nehezen felkeltem. Semmi kedvem nem volt suliba menni, mert féltem Adam reakciójától, de tudtam, hogyha nem teszem meg, még rosszabb lesz. Ha mástól tudja meg, mi történt... mondjuk John kirakja a netre a képeket... azt nem élem túl.
Ezt mondogatva öltöztem és ettem, majd kiléptem az ajtón. Hideg volt és rögtön kaptam az arcomba egy adag falevelet. Imádlak ősz! :P
Félúton összefutottam Sophie-val. Aggódva nézett rám, majd félénken megeresztett egy mosolyt.
- Szia! Jobban vagy? - kérdezte.
- Ja, nem voltam beteg. Vagyis nem annyira. - magyarázkodtam.
- Akkor? - ráncolta össze a homlokát.
- Majd elmesélem. Adam-mel összebalhéztunk elég rendesen. És nem beszéltünk azóta.
- És ezért te száműzetésbe vonulsz, hogy még esélytelenebb legyen kibékülni?
- Nem, csak féltem a szemébe nézni. Mert az én hibám és haragszom magamra, de tudom, hogyha bocsánatot kérek, se érdekli.
- Hát oké. - bólogatott Sophie.
- Adam hogy van?
- Nézd... - sóhajtott Sophie. - Nem beszéltem vele túl sokat. Annyit mondott, mikor kérdeztem, hogy hol vagy, hogy nem tudja, biztos beteg vagy és majd jössz, amikor jössz. Ennyi. Nem beszélt rólad.
- Úgy nézem, tényleg be van rágva rám. - sóhajtottam.
- Szerintem is. - mondta Sophie. Hát, nem mondom, hogy megnyugtatott.
A suliban rögtön Adam-et kerestem, de nem volt még ott. Idegbajosan figyeltem a bejárati ajtót, hátha belép, de csak nem akart megérkezni. Becsöngettek. A matektanár már éppen becsukta volna az ajtót, mikor egy kívülről elkapták azt és belépett Adam.
- Jó reggelt! - vetette oda a tanárnőnek. Utána hanyagul a helyére sétált (Nick mellé). Mielőtt leült volna, óvatlanul az én helyem felé pillantott, és ekkor észrevett. Alig láthatóan megrándult az arca, aztán leült és az óra további részében nem nézett felém.
Én alig tudtam koncentrálni a nagyon hasznos geometria anyagra. Egyébként sem a kedvencem, de ilyenkor különösen nem megy.
Kicsöngetés után lassan felálltam és elpakoltam a cuccomat. A többiek már kimentek, mire végeztem. Adam azonban még a tanárnővel beszélt. Én igyekeztem húzni az időt, noha tudtam, hogy meg kell tennem.
- Ne félj Ami, meg tudod csinálni! - mondogattam magamnak. A tanárnő végre kiment és Adam is nekiállt pakolni. Továbbra sem nézett rám, pedig tudta, hogy ott vagyok.
Elindultam felé. Remegett a lábam, és féltem, hogy összeesem vagy elájulok. Olyan ez az egész, mint tizedikben, mikor összevesztünk... Csak az ne ismétlődjön meg, könyörgöm!
- Adam. - szólaltam meg halkan. Ő erre megmerevedett, majd lassan megfordult. Felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett. - Én szeretnék bocsánatot kérni. A hisztimért. Nem érdemelted meg. Ne haragudj.
Továbbra sem szólalt meg, csak állt, keresztbe tett kézzel.
- Túlreagáltam a helyzetet. - folytattam. A lábam most már láthatóan remegett, ami Adam figyelmét sem kerülte el, mert kérdőn lepillantott a térdemre, majd rezzenéstelen arccal nézett tovább a szemembe.  - Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Nem volt igazam. Csak kiakadtam Apa beszólásán. Nem kellett volna kiabálnom veled. Ne haragudj.
Adam továbbra sem szólalt meg, én pedig kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is vége lesz ennek a hülye helyzetnek. Ideje volt előállni az adu ásszal.
- Beszéltem John-nal. - mondtam. A szemében erre felvillant valami, talán a kíváncsiság, de továbbra is pókerarcot vágott. - És visszavett. Tiéd a munka.
Adam végre megmozdult. Most már világosan látható volt a döbbenete.
- Mivel vetted rá? - kérdezte hirtelen. A hangja kemény volt, semmi kedvesség nem volt benne.
- Tessék? - pislogtam.
- Valamit tenned kellett ezért.  - mondta. - Nem is keveset. Tehát?
- Modellt kellett állnom egy fotósnak. - motyogtam. Nagyon szurkoltam, hogy ne piruljak el, mert akkor az egész sztorit elő kell adnom, azt pedig nem akartam. De hiába minden próbálkozásom, együtt vagyunk több, mint egy éve, Adam pontosan tudja, hogy mikor titkolok valamit.
- Rendben. És pontosan milyen volt ez a fotózás? Látszik, hogy titkolsz valamit, szóval ne is próbálkozz a ködösítéssel!
- Pin-up lánynak kellett öltöznöm. - suttogtam, és éreztem, hogy lángol az arcom. - És Pete Swan volt a fotós.
- TESSÉK? - kérdezte fenyegetően Adam.
- Ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem megyek bele. - mondtam halkan. A könnyeim gyűlni kezdtek a szemembe. Pár pillanatig csönd volt. Nem bírom sokáig visszatartani a sírást, így elindultam, hogy legalább ne Adam előtt bőgjek. Az ajtó előtt nem sokkal azonban Adam elkapta a karomat és visszahúzott. Magához húzott és én ettől az ismerős érzéstől nagyon megkönnyebbültem. Természetesen a könnyeim azért utat törtek maguknak, úgyhogy jót zokogtam Adam-hez bújva.
- Bocsáss meg! - suttogtam, miközben a könnyeim patakokban csurogtak az arcomon.
Adam a szemembe nézett és végre valami olyat is láttam a szemében, ami reménykedésre adott okot: megértést. És ugyanazt a fájdalmat, ami valószínűleg az enyémben is látszódott. Ekkor pedig megcsókolt. Tudtam, hogy történjék bármi, tudjon meg bármennyit a fotózásról, nem fog elhagyni, mert szeret és őt is nagyon megviselte az elmúlt hét.
Jöjjön bármilyen vita vagy probléma, megoldjuk. Együtt.

Muszáj tisztázni

Ne haragudjatok a múlt heti üres járatért, nagyon sűrű hétvégém volt, nem tudtam géphez jutni egyáltalán. Szerintem holnap nem lesz poszt, mert megint van elég sok dolgom, illetve beteg is vagyok. :(
A mostani is rövid lesz.






Miután hazamentem nagy nehezen, felrohantam az emeletre, az ágyamra vetődtem és zokogtam tovább. Nem érdekelt, hogy a szüleim megbüntetnek azért, mert elmentem. Matt és Sam rémülten bámultak, nem tudták, hogy mit csináljanak velem.
- Hagyjatok...  - nyögtem két könnyzápor között.
- De Ami, minden rendben? - kérdezte Sam, miközben a hátamat simogatta.
- Nem, semmi sincs rendben. - sírtam.
- Tudunk segíteni? - kérdezte Matt is.
- Nem nagyon. - ráztam a fejem. Erre mindketten megöleltek. Szorosan. Én visszaöleltem őket és nagyon örültem, hogy vannak nekem.
Utána odaálltam Anyáék elé és bevallottam, hogy hol voltam és miért vagyok ennyire szarul.
- Kislányom, megmondtam, hogy nem neked való ez a munka. - simogatta a hajamat Apa, miközben szorosan hozzábújva sírtam.
- Ezzel nem segítesz neki. - mondta Anya Apának.
- Mondja csak! - suttogtam. - Megérdemlem. Én csak jót akartam, de természetesen rosszul sült el.
- Kicsim, még bőven jóvá tudod tenni.
- De Adam is mérges, Pete utál, és nincs szívem megmondani Adam-nek, hogy mit tettem.
- Figyelj rám. - fogta meg az arcom Apa. - Ha az a fiú igazán szeret téged, akkor meg fogja bocsátani.
- Apádnak igaza van. - mondta Anya is.
- I-igen. - nyeltem nagyot.
- Mondd meg neki! Nincs mit veszítened.
- Nem tudom Apa...
- Próbáld meg drágám! Hidd el, hogy megérti.
- Még meggondolom. - mondtam. Pár perc múlva felmentem a szobámba és gondolkodtam. Apának tulajdonképpen igaza van. Meg kell mondanom Adam-nek. Ha nem érti meg, akkor igazából mindegy is. Tudom, hogy nehéz dolog és ez nem olyan, amin annyira könnyen túl lehet lépni. De Adam olyan srác, aki különleges. Meg fogja érteni. Mert szeret. Tudom, hogy szeret.
Muszáj beszélnem vele erről.