2017. február 27., hétfő

Ribanc

Sziasztok!
Úgy alakult, hogy van egy időm, úgyhogy gondoltam kihasználom és írok nektek, ugyanis a múltkori rész láthatóan kissé felkavaróra sikeredett.
Utólagosan is bocsi, de néha muszáj valami izgalmasat belerakni, mert nagyon szép, hogy Amanda ilyen filozófus alkat, de a lelkizésbe is bele lehet unni. Mozgalmasabb részek következnek, de nem hanyagolom el Amanda lelki fejlődését sem, mivel ez a naplója, ott pedig az érzéseit is leírja.





Sikerült álomba sírnom magamat, ugyanis arra eszméltem, hogy reggel van és besüt a nap a szobába. A tegnapi ruha volt rajtam, a takaró pedig gyűrötten, félig rajtam, félig alattam terült szét.
Amint eszembe jutottak a tegnapi történések, ismét elkapott a sírhatnék. Beletúrtam a kócos hajamba, majd sóhajtva a tükör elé léptem. Egy űzött tekintető, karikás szemű, végtelenül szomorú lány nézett vissza rám. Lenyeltem a könnyeimet, majd összeszedtem a mai naphoz szükséges ruhákat és halkan kimentem a fürdőszobába.
Tegnap este elmaradt a fürdés, úgyhogy igencsak ideje volt már. A zuhany alatt állva össze tudtam szedni a gondolataimat.
Tisztában voltam vele, hogy a tegnapi nappal valószínűleg végleg elrontottam az életemet, ugyanis kizárt, hogy ezek után Adam szóba álljon velem. Pete megmondta, hogy békén hagy, ami nagyon kedves tőle, de hiába felejtjük el egymást, Adam nem fog nekem megbocsátani. Hogyan is magyarázhatnám meg, hogy mi van a fejemben? Hogyan is érthetné meg, hogy ugyanúgy szeretem őt, mint a legelső pillanatban, de valahogy Pete is beférkőzött a szívembe?
Ráadásul, ott vannak a többiek, akik tegnap közölték, hogy egy ribancnak tartanak. Nekik sem fogom tudni megmagyarázni, amit tettem. Nem fogják megérteni a dolgot. A barátnőim is fintorogtak. Sophie tudja az igazat, de ... olyan szinten hihetetlen a helyzet, hogy senki nem fog hinni nekem vagy neki.
Mikor kimentem a fürdőszobából, még mindig csend honolt a házban, úgyhogy visszamentem a vendégszobába. Belépve igencsak meglepődtem, amikor Pete fogadott, egy tál kajával.
- Jó reggelt. - köszöntem értetlenül. Pete értette a néma kérdésemet, ugyanis így felelt.
- Itt van. Hazajött velem.
- Hogyan vetted rá? - döbbentem meg.
- Az... - mosolyodott el egy pillanatra. - Az mindegy.
- És... mi van vele? - kérdeztem félve, arra utalva, hogy mennyire utál engem.
- Engem látni sem akar, de az oké. - sétálgatott fel-alá Pete.
- És én?
- Na látod, ez egy jó kérdés. Hajlandó volt hazajönni velem, ami jó jel. Ugyanakkor nincs még itt, pedig már ébren van, ami nem jó. Azt gondolom, hogy nem zárkózik el a megbocsátástól, de úgy érzi, cserben hagytad, úgyhogy lehet, hogy kicsit több időre lesz szüksége.
- Ha összeveszünk, akkor 2 hét, mire kibékülünk. - nyögtem. - Kicsit több idő? Levizsgázunk, mire megbocsát.
- Nem beszólni akarok, de tényleg eltoltad a tegnapit. - sóhajtott Pete. - Sokkal kevésbé lenne most gáz a helyzet.
- Már mindegy.- vontam vállat. - Lemegyek enni.
- NE! - kiáltott fel Pete. - Direkt felhoztam a kaját. A többiek... jelenleg kicsit többen utálnak, mint máskor.
- Ó. - értettem meg. - Akkor... eszem itt.
- Helyes. Ideküldöm Sophie-t. Vagy Hayley-t.
- Nem szükséges.  - hallatszott Hayley hangja az ajtóból.
- Hayley. - léptem hozzá döbbenten.
- Beszélnünk kell. - mondta gorombán.
- Pete... - kezdtem, de ő értette szavak nélkül is, úgyhogy mosolyogva kisétált.
- Ez lesz mostantól? Idősebb csodaherceg, aki semmivel nem jobb, mint a mostani, sőt...
- Nem fogok összejönni vele. Megbeszéltük tegnap. Elmegy. Mi holnap hazamegyünk. Utána nem keressük egymást.
- És Adam?
- Nem tudom.  - sóhajtottam. - Ezek után hogy folytassam vele ugyanott? Mármint, nem fog bízni bennem többé.
- Meg kell beszélnetek, ez világos. - tekergette a haját. - Nehéz lesz, de te rontottad el, neked kell helyrehozni.
- Tudom. - haraptam bele a szendvicsbe, amit Pete hozott. - Megoldom valahogy. Csak nem tudom, hogyan.
- Majd meglátjuk. Nagyon megbántottad. Ráadásul nem éppen kíméletesen sikerült tálalnod. Konkrétan az egész baráti köre előtt megaláztad.
- Nem ez volt a célom.
- Tudom, de akkor is. A lányok sem bírnak kiigazodni rajtad jelenleg. Alex éjfélig azt hajtogatta, hogy nem ismer rád és tudta, hogy bajt hozol a fejére.
- Király.  -sóhajtottam, majd lenyeltem az utolsó falatot is. Ebben a pillanatban meghallottam Adam hangját a folyosóról. Felpattantam és kirohantam, nem törődve Hayley ellenkezésével.
A lépteim csattogtak a padlón, ahogy Adam után rohantam. Éppen a lépcsőn készült lemenni. Én gyorsítottam, azonban megcsúsztam, így sikerült neki esnem, amitől mind a ketten felborultunk. Szerencsére a lépcsőn nem estünk le.
- Hogy van az orrod? - érdeklődtem, miközben Adam felsegített. Ekkor azonban realizálta, hogy én vagyok az, úgyhogy el is engedett, aminek következtében ismét a padlón landoltam. - Na de...
- Fogd be. Nem akarom hallani.- fordult el.
- Adam. - térdeltem fel.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Utánam küldted Pete-et. Visszajöttem. Mi kell még?
- Te. - mondtam halkan.
- Ne játszd nekem a jó kislányt. Nem kell.
-  Akkor... - sóhajtottam fel. - Köszönöm az eddigi időt. Jó volt.
- Ja. Ameddig el nem cseszted. - értett egyet.
Levegő után kaptam, majd sarkon fordultam és elindultam visszafelé.
- Jól van. Fuss csak el. Ha egész nap ott akarsz ülni, legyen.- szólt utánam.  Én megálltam, majd megfordultam. Emelt fővel sétáltam le a lépcsőn. Adam mögöttem jött.
Leérve körbenéztem. Mindenki mászkált, csacsogott, elvolt. Mikor észrevettek, mindenki megállt, majd tüntetően elfordult. Az ajkamba haraptam, majd körbenéztem és kerestem valakit, akiről nem süt az utálat.
Elkaptam Alex pillantását, aki Sophie-val beszélgetett a sarokban. Bizonytalanul elindultam feléjük, de ekkor Jessy szándékosan nekem jött. Bocsánatot se kérve ment tovább. Döbbenten néztem utána. Ekkor megláttam Beckie utálkozó arcát. Meglehetősen szokatlan volt.
Tovább lépegettem Alex felé, amikor is Emma sétált el mellettem. Kifejezéstelen arccal nézett rám.
- Emma... mi történik? - nyúltam a keze után. Ő megállt, majd hirtelen felzokogva elrohant. Odaléptem Alex-hez.
- Mi történik? - kérdeztem. Alex arcán átfutott a keserűség és a szánalom, majd elfordította a fejét. Én azonban nem hagytam annyiban. - Alex, ne csináld már! Komolyan nem bírsz válaszolni egy kérdésre?
Ebben a pillanatban a srácok hozzám fordultak. Rob megindult felém, én pedig a tekintetében égő düh miatt automatikusan hátráltam egy lépést.
- Nagyon is jó felvetés, nyuszika. - vigyorgott Rob. Érezhető volt, hogy a 'nyuszika' most nem egy kedves becenév, hanem egy direkt degradáló jelző. - Itt is van egy újabb kérdés, csak neked, csak most. Miért tetted?
- Pontosan melyik részére célzol? - kérdeztem halkan. Azonban a hirtelen támadt csendben tökéletesen lehetett hallani.
- Egészen pontosan az érdekelne, hogy miért nem volt benned annyi gerinc, hogy Adam szemébe mondd, hogy 'bocsi, de megszerettem valakit'? Nem az a lényeg, hogy miért szerettél meg valaki mást, mert az megtörténik. De miért így kellett tálalni? Miért nem álltál elé, hogy mi a helyzet?
- Mert... - kezdtem. Rob azonban közbevágott.
- Nem kell mentegetőzni, pontosan tudom, hogy miért. Azért nyuszikám, mert te is olyan lettél, mint Claudia. Egy rossz ribanc.
Felszisszentem. A sértés fájt, különösen úgy, hogy mindenki elkezdett füttyögni és tapsolni. Eltökéltem, hogy nem válaszolok.
- Na mi van? Le se tagadod? Szép. - fintorgott Beckie. - Mondjuk, nem is tudnád, úgyhogy feleslegesen tényleg ne erőlködj.
Segítségkérően néztem Adam-re. Nem mondott semmit, se jót, se rosszat. Nem válaszolt a néma könyörgésemre. Mondjuk, mit is vártam tőle? Az előbb küldött el a francba.
- Megtennéd, hogy felmész? - folytatta Rob. - Most valahogy nincs türelmem a szerencsétlenkedésedhez, és azt hiszem, a többieknek se.
Felszegtem a fejem. Alex-re néztem, aki ismét elkapta a tekintetét. Csodás. Elindultam, felmentem a vendégszobába. A távozásomat hangos füttyök és 'fúj'-olás kísérte. A vendégszobában szép csendesen összepakoltam, majd fogtam a bőröndömet és lesétáltam a nappaliba. Mikor megláttak indulásra készen, Nick felnevetett.
- Elfutsz nyuszika?
- Nem. - szegtem fel a fejem. - Helyrehozom, amit elrontottam.
- Nehezen. - vetette oda Adam rám se nézve. - Azt ugyan helyre nem hozod.
- Akkor legalább megpróbáltam. - mondtam dacosan, majd kisétáltam az ajtón.
Természetesen nem nagyon tudtam, hogy merre tovább. Elgyalogoltam az ofőhöz, aki egy másik családnál szállt meg. Közöltem vele, hogy nem érzem jól magam, úgyhogy azonnal haza akarok menni. Persze, hogy nem engedte meg, de elcipelt egy orvoshoz, aki közölte, hogy szerinte hamarosan lázas leszek, mivel remegtem összevissza. Varázslatos. Az ofő felhívta a szüleimet, akik beleegyeztek abba, hogy feltegyen egy repülőre, ami hazavisz. Így hát el tudtam menekülni New York-ból.

*
(Következő tanítási nap, a suliban)


Ez egy rémálom! Hagyján, hogy a saját osztályom utál, de a másik osztály is. Mindenki, aki ismeri Adam-et, leribancozott szemtől szembe vagy neten. Kezdem rosszul viselni, különösen, hogy Alex nem hajlandó szóba állni velem. Sophie és Hayley próbálnak segíteni, de emiatt velük is szemétkednek néhányan, úgyhogy megbeszéltem velük, hogy egy darabig nem mutatkozunk együtt nyilvánosan.
Ebédnél éreztem, hogy készül valami. Nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda. Csendben kanalaztam a paradicsomlevest.
Hirtelen valami meleg folyadék landolt a fejemen. Mikor hátrafordultam, láttam, hogy egy tizedikes srác volt az, de teljesen véletlenül. A fejemen pedig a levese díszelgett.
- Bocsi. - vörösödött el azonnal.
Az évfolyamom hangosan röhögni kezdett.
- Jól van. - ordítoztak a másik osztályból a fiúk.
- Úgyis megy a hajához. - nevetett Clau. Csendben felálltam és kivittem a tálcámat. Az ajtóban összetalálkoztam Adam-mel és Rob-bal. Rob felnevetett a kinézetemet látva. Adam elnézett a fejem felett.
- Mennyit kell még elviseljek? - kérdeztem tőle halkan. - Nem bűnhődtem még meg eléggé?
Nem válaszolt rögtön.
- Nem kértem, hogy vezekelj. - mondta. - Hagytak már cserben. Tudom, milyen ez. Nem várok semmit. De te se várj túl sokat. Nem tudod visszaadni azt, ami elveszett.
Sóhajtottam, aztán eszembe jutott valami. Felcsillant a szemem.
- Majd meglátjuk. - suttogtam, azzal nekiiramodtam. Hazáig futottam.
Otthon ismét keresgéltem az interneten, de sehol nem találtam meg. Pedig annyira jó ötletnek tűnt. Ha én el is veszítem Adam-et, visszaadok neki valakit, akit elvesztett. Lottie-t.







2017. február 25., szombat

Botrány

Sziasztok!
Múltkor írtam, hogy a szalagavató időszak miatt nem írtam, annak azonban 2 hete vége.
Sajnálom, hogy ennyit kell várnotok egy-egy részre, de érettségizni fogok és nem ártana tanulni. Emeltezem töriből, ha ez nem lenne elég, ádáz csatákat folytatok a matek leckéimmel, illetve 2 csodálatos énekórával is megy vagyok áldva hetente. :(
Igyekszem írni, amikor tudok, ne lepődjetek meg ha csak 2 hetente lesz rész. Ez most ilyen.




Emma elpirult és erőltetett mosollyal berángatott a konyhába.
- Mi történt? - kérdezte, miközben idegesen csavargatta a haját.
- Az emeleten Pete-nek sikerült bugyira vetkőztetnie. - mondtam ki gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta.
- TESSÉK? - visított Emma. - Hogyan... mikor... miért nem kiabáltál?
- Bezárta az ajtót. Nem hallottátok volna.
- VOLT NÁLAD TELEFON!!!
- Eszembe sem jutott. - vallottam be.
- MEGÖLÖM. KOMOLYAN.  - fújt egyet Emma és már indult volna vissza.
- Emma, várj, ne! - álltam elé. - Ne tegyél semmit elhamarkodottan. Adam is mindjárt visszaér. Megint verekedni fognak.
- Hogyhogy megint?
- Mikor felmentem a pulcsimért, Adam velem jött és kicsit csókolóztunk. Aztán Pete benyitott és megint veszekedni kezdtek. Pete behúzott egyet Adam-nek, ő pedig még az orvoshoz is elment, annyira vérzett. - meséltem el a történetet. - Pete pedig ott maradt velem és hát...
- Megverte Adam-et. Téged majdnem megerőszakolt. Tényleg megölöm. - öntötte el Emma-t megint a düh és kiviharzott. Én utána rohantam és belekapaszkodtam a karjába.
- Kérlek, ne rendezz nagyjelenetet! - kérleltem. - Meghalok szégyenemben, ha mindenki megtudja.
-  Nem te vagy az, akinek szégyenkeznie kell. Hanem a szemétláda bátyámnak. - kiabált Emma.
- Emma, kérlek! Felejtsd el!
- FELEJTSEM EL? PETE MEGBOLONDULT, MIÓTA ISMER TÉGED. NEM HAGYOM, HOGY TOVÁBB FAJULJON EZ A DOLOG! - visított Emma és kitépte magát a kezemből. Én nem tehettem mást, minthogy követtem.
- PETER ALEXANDER SWAN! - ordította Emma, amint beért a nappaliba. - AZONNAL TŰNJ EL A HÁZBÓL!
- Megbolondultál hugi? - próbálta elviccelni az egészet Pete, majd meglátott engem Emma után futni. Elkomorodott. - Ja értem. Jöttél igazságot szolgáltatni, ha már a kis ribi barátnőd nem bír kiállni magáért?
- KI A RIBI, TE ÁLLAT? - állt meg tőle pár lépésnyire Emma. A többiek döbbent arccal húzódtak oldalra. - MEGVERED A PASIJÁT, ŐT PEDIG MAJDNEM MEGERŐSZAKOLOD. NORMÁLIS VAGY?
- Megerőszakolom? - nevetett fel Pete. - Érdekes. Amikor élvezi a helyzetet, azt nem nevezném erőszaknak.
- ÉLVEZI??? ÉLVEZI??? - sikított Emma. - AZ EGY DOLOG, HOGY MEGTESZED, AMIT MEGTETTÉL. DE HOGY UTÁNA MÉG TAGADOD IS, ÉS MEGPRÓBÁLOD AMANDÁRA KENNI... TŰNJ EL. KOMOLYAN MONDOM. NE LÁSSALAK ITT ADDIG, AMEDDIG ŐK NEM MENNEK EL.
- Nem. Nem megyek el. - mondta halál nyugodtan Pete. - Itt lakom.
- NEM? - lépett közelebb Emma. Én is közelebb merészkedtem.
- Nem.
- AZT MONDTAM, TŰNJ EL! - visított fel Emma és Pete-nek ugrott, ütésre emelt kézzel. Én azonban gyorsabb voltam, és elé ugrottam, így a pofon az én arcomon csattant. A csattanást síri csend követte.
- Ne bántsd! - mondtam halkan. Emma arcán egyszerre tükröződött a meglepettség, a düh és a szánalom.
- Ami. Nincs mentség arra, amit tett. Nem baj, hogy nem jutott el a végéig, de ezt semmilyen mértékben nem tűrheted. - mondta.
- Van mentsége. - fontam össze a karom magam előtt. - Leállíthattam volna. Sikítozhattam volna. De nem tettem. Azt hiszem, tudod, hogy ez mit jelent.
- Persze, azt, hogy lesokkoltál.
- Nem Emma. - sóhajtottam.  - Először én is azt hittem. De nem. Én vonzódom a bátyádhoz. Szeretem őt.
Egy hosszadalmas pillanatig csend volt, majd utána hatalmas robajjal csapódott be a bejárati ajtó. A varázs egy pillanat alatt megtört, ugyanis mindenki ijedten sikoltott fel. Az ajtóban Adam állt.
- Jóságos istenem! - suttogta Sophie. Adam lassan közelebb jött, majd megállt előttem.
- Hogy tehetted? - kérdezte tőlem olyan hangon, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Tömény fájdalom áradt a hangjából. - Hogy tehetted ezt velem?
- Adam, én.... - kezdtem, de intett, hogy hallani sem akarja.
- Remélem, boldogok lesztek! - mondta halkan, majd hátat fordított és kisétált az ajtón. Ebben a pillanatban mindenki egyszerre kezdett el ordítozni.
- Mit csináltál? - kiabált Hayley. - Megcsaltad a pasidat?Pont te, a tökéletes idealista kishercegnő?
- Azt hittem, hogy ennél több van benned. - vetette oda Jessy.
- Pedig tényleg csak egy kis ribanc vagy, ahogy Pete mondta. - tette hozzá Beckie. Nick átölelte a barátnőjét, majd gyorsan távoztak.
Rob hirtelen megállt előttem.
- Csalódtam benned. - mondta komolyan, ami tőle igazi ritkaság volt. - Nem tudom, hogy voltál képes ezt tenni Adam-mel. A legjobb srác, akit ismerek. Imádott téged. Hogy voltál képes ilyen szívtelen módon megbántani? Tudod, hogy mi vagy? Egy ócska kurva.
Alex felszisszent. Rob azonban ezzel mit sem törődve elsétált. A barátnőim rám néztek.
- Azt hiszem, egyedül hagyunk titeket. - mondta Alex. - Lesz mit megbeszélnetek.
Ezzel Sophie, Alex és Hayley felmentek az emeletre. Emma továbbra is ott állt, ahol az ütés után maradt, tátott szájjal.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. - mondta csendesen. - De úgy tűnik, megérdemlitek egymást. Az egyik megcsalja a pasiját, a másik meg nem bírja felfogni, hogy aki foglalt, az tabu. Ma tönkretettetek egy remek embert. Gratulálok! - mondta, majd felrohant a szobájába.
Én nekidőltem a falnak és behunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Mikor legközelebb kinyitottam, Pete előttem állt.
- Mi volt ez? Mire volt ez jó? - kérdezte csalódottan.
- Nem hazudtam Pete. - mondtam csendesen. - Szeretlek. Csak nem lenne szabad. Mivel Adam-et is szeretem. Egyszerre szeretem mindkettőtöket.
Szavaimat rövid csend követte, majd Pete magához ölelt.
- Ne haragudj! - mondta elfúló hangon. - Az én hibám az egész. Ha békén hagylak, nem történik ez meg.
- Már mindegy. - sóhajtottam, majd ellöktem magam a faltól. - Meg kell keresnem Adam-et!
- Meg se próbáld. Amilyen ideges rád... ki tudja, mit csinálna?
- Sose bántana. - mosolyodtam el keserűen.
- Nem baj. Én megyek utána.
- Te? Hiszen téged még jobban utá...
- Tudom. - emelte fel a kezét. - Utál. Megértem. De akkor is. Inkább adja vissza azt az orrtörést, mint téged bántson.
Sóhajtottam.
- Menj. De nagyon vigyázz magadra! Nem veszíthetlek el téged is...
Pete egy szempillantás alatt átölelt.
- Semmi baj nem lesz. Visszahozom Adam-et, utána pedig elmegyek. Megvárom, míg elmentek haza. Utána pedig... majd akkor találkozunk, ha mindketten elfelejtettük, hogy mit is érzünk egymás iránt. - suttogta a hajamba. - Te hozzá tartozol.
- Pete... a mai után látni sem bír majd. - sírtam el magam. - Meg is értem. Ne hagyj el. Nem akarlak elveszíteni.
- Hiszen soha nem is voltam a tiéd igazán. - mosolyodott el Pete szomorúan. - Ezt most ne úgy értsd, hogy nem szeretlek, mert szeretlek. De a mai eset felnyitotta a szemem. Még abban a helyzetben is, amikor senki nem zavart volna... akkor sem adtad át magad az élménynek és az érzéseidnek. Te sokkal mélyebben szereted Adam-et, mint engem. Örülhet, hogy egy ilyen klassz barátnője van. Ne gondold, hogy nem akarnék járni veled. De nem akarok több fájdalmat okozni senkinek. Szépen itt maradok, befejezem az egyetemet és találok valakit magamnak, akinek a szívén nem kell osztoznom senkivel. Természetesen neked mindig helyed lesz a szívemben, de nem hagyom, hogy miattam boldogtalan légy, mert hiába tagadod, Adam nélkül az életed üres lenne. Most pedig elmegyek, és visszahozom neked, oké?
- Rendben. - suttogtam, miközben a könnyeim peregtek. Pete az ajtó felé indult. - Várj!
Pete hátrafordult, én pedig odarohantam és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, mint amekkorát néhány órával ezelőtt várt tőlem.
- Köszönöm. - suttogtam csukott szemmel. Pete elmosolyodott és elhátrált, miközben végigsimította az arcomat.
- Sietek vissza. - mondta, azzal kirohant ő is. Én finoman reszketve felsétáltam az emeletre, majd bementem a vendégszobába, ahol az előző éjjeleket töltöttem és a mai incidens is történt. Leültem az ágyra, majd halkan sírva hanyatt vetettem magam.
- Istenem, bocsáss meg nekem! - suttogtam a plafonnak, majd szorosan magamhoz öleltem a takarómat.





















2017. február 19., vasárnap

Sorry for... doing nothin'

Sziasztok!
Több, mint egy hónapja nem volt rész. Ennek több oka is van, nevezetesen
  1. szalagavatóm volt múlt héten, rengeteg táncpróbám volt, egyszerűen erre ment el minden szabadidőm.
  2. Nem voltak kommentek, ha nincs érdeklődés, minek írjak? Pláne egy ilyen kockázatos rész után, mikor kellett volna a plusz támogatás, hogy nem most rontottam el 3 év munkáját.
Tulajdonképpen ennyi lenne.
A héten csomó órám elmarad, ha az emelt töri szóbeli tételek kidolgozása mellett lesz időm, akkor írok részt.
Szeretném, ha tudnátok, hogy nem tűntem el, csak kicsit sok a teendő és mivel májusban érettségi, ez egy darabig így is marad!
Köszönöm, hogy vártatok eddig. *hálás*