Véget ért az érettségi szezon (pápá közoktatás :D ), úgyhogy innentől kezdve szabad vagyok! A következő hónap a reménykedésről fog szólni, tanulhatok-e tovább vagy nem. Természetesen, mivel nyári szünet van, teendőim lecsökkentek, úgyhogy részekre felkészülni!
(#szolgálati közlemény Ismételten direkt kék a blog, mivel ez egy világos és vidám szín, míg az eredeti bordó kicsit komolyabb. Nyár van, voltunk elég komolyak a suliban
Döbbenten néztem a siető Lottie után. Persze, érthető, hogy felkavarta a felbukkanásom. Én is így reagálnék, ha valaki a régi sulimból szembejönne velem és szembesítene a régi hibáimmal. pl. Egyszer hozzávágtam egy széket egy sráchoz, mert kicsúfolt. A srácnak eltört az orra.
Megráztam a fejem, majd Lottie után indultam. Hónapokig tépelődtem miatta, nem fogom hagyni, hogy csak úgy elsétáljon. A játszótér melletti kis utcában még éppen láttam az alakját befordulni egy másik szűk utcába. Mesa kisváros, tehát ha nem vagy ismerős, nagyon könnyen el lehet tévedni. De én nem azért töltöttem itt 16 nyarat, hogy könnyen lerázhasson valaki.
Kerültem néhányat, pár utcán átrohantam és tessék. A következő kereszteződésben egyenesen beleütköztem 'áldozatomba'. Lottie felsikoltott és magához ölelte Tommie-t.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte sokkal bátrabban, mint amilyen valójában volt. - Ha Tommie miatt jöttél, hogy elvedd tőlem, akkor...
- Beszélni szeretnék veled. - szakítottam félbe. - Már elmondtam, hogy miről, csak elszaladtál.
- Akkor elég világos lehet, hogy én nem akarok erről beszélni. - mondta, a hangja remegése pedig elárulta, hogy ez érzékeny téma számára.
- Értem. - sóhajtottam. - De nekem nagyon fontos lenne. Adam nem fog megbocsátani nekem. Te vagy az utolsó esélyem.
Lottie kérdőn nézett, látszott, hogy semmit nem ért. Én gyorsan elhadartam neki a történetet.
- Tehát te lennél Adam barátnője. - mért végig, majd elmosolyodott. - Pontosan olyan kislányos vagy, amilyen lányra mindig is szüksége volt. Nem olyan vadóc, mint én. De ez nem változtat azon, hogy neked kell helyrehoznod a hibádat, nem nekem. Ugyanis, ha jól értem, saját magadat akarod helyettesíteni velem, hátha Adam úgy nem utál majd.
Én lesütöttem a szemem. Tényleg ez volt a terv. Szépen visszahozom neki Lottie-t, éljenek boldogan, én meg könnyű lelkiismerettel elleszek valahogy.
- Igazad van. Hülyeség volt. - sóhajtottam. - Ne haragudj, hogy raboltam az idődet. Szia.
Azzal elindultam, saját magamat szidva. Pár lépés után hallottam Tommie hangját.
- Miért megy el a néni?
Majdnem visszafordultam, de helyette mentem tovább. Hirtelen lépteket hallottam magam mögül.
- Várj! - kiáltott Charlotte, a következő pillanatban pedig elkapta a karomat is. - Ne menj el. Beszéljük meg, ha már így összehozott a sors. Itt lakom nem messze. Gyere!
Elvezetett a picike házához, ami (mint kiderült) a nagyszüleim házától 3 sarokra van. Csoda, hogy eddig nem futottam bele.
 |
| Lottie háza |
- Szerintem is. - mosolygott, miközben kinyitotta az ajtót.
- Honnan volt rá pénzed? - érdeklődtem, majd rájöttem, hogy ez enyhén bunkóság. - Azaz, bocs. Csendben maradok inkább.
- Elmesélek mindent, csak gyere be! - tárta ki az ajtót. A kicsi, de otthonos nappaliban leültetett a kanapéra, majd felvitte az emeletre Tommie-t, hogy játsszon egy kicsit. Persze a kisfiú 2 perc múlva visszajött, mivel érdekelte a műsor. Lottie mosolyogva bosszankodott, főzött 2 teát, egy kakaót a kisfiának, majd leült velem szemben.
- Gondolom, az egész érdekel.
- Persze. Hónapok óta kutatok utánad. Nyilván mindent tudni akarok. - vigyorogtam.
- Rendben. - mosolygott. - Úgy kezdődött, hogy ugyanoda jártunk gitározni. Én akkor már 2 éve jártam, ő pedig akkor kezdte. 15 évesek voltunk, mindketten untuk az elméleti részét, zenélni akartunk. Tudod, ezek ilyen kiscsoportos órák voltak, ahol megtanultunk kottázni meg ilyenek. Adam-mel pedig nagyon untuk, ezért megpróbáltuk feldobni a hangulatot. Hülyéskedtünk folyamatosan. Az órák után is dumáltunk néha, de nem voltunk annyira szorosan barátok. Egyszer az anyukája meglátott vele és elhívott magukhoz. Ha a barátnője vagy, akkor ismered. Kicsit régimódi, de kedves.
- Igen, tudom. - gondoltam vissza Catherine-re. Mintha a századfordulóról jönne. Elegáns, visszafogott, igazi hölgy.
- Tehát átmentem egyik óra után. Jól éreztük magunkat, cuki volt a húga, rengeteget nevettünk. Innentől kezdve elválaszthatatlan barátok lettünk.
- Ez eddig nagyon kedves történet. - szóltam közbe. - De hogy történt a balhé?
- Türelem Piroska. - nevetett. Annyira aranyos volt az egész lány, hogy még a kedvesen csipkelődő becenévért sem haragudtam. - Nem tudom, mennyire vagy tisztában a családi hátteremmel.
- Kb. megvan. Mondom, hogy kutattam utánad.
- Na, mennyit tudsz, halljam!
- Clara és Richard Morrison lánya vagy, akik 13 éves korodban autóbalesetben meghaltak, ezek után árvaházba kerültél, ahonnan Mr. és Mrs. Richardson fogadott örökbe. - prezentáltam tudásomat.
- Ügyes. De honnan tudtad?
- Az autóvezető-oktatóm ugyanaz, mint édesanyádnak volt. Mesélt róla.
- Ó, akkor te Jimmy-hez jársz. - lelkendezett. - Jól jártál vele, iszonyúan kedves és tapasztalt.
- Tudom.
- Ja igen. Folytatom. Tehát mint azt tudod, elég zűrös a múltam. Mr. és Mrs. Richardson -egyébként Charlie és Anneliese- nagyon kedvesek voltak, de... nem a szüleim. Nem volt saját gyerekük, úgyhogy nem igazán tudtak velem mit kezdeni. Az árvaházban is csak azt látták, hogy nagy vagyok, tehát nem nekik kell mindenre megtanítaniuk, lány vagyok, akikkel általában kevesebb a baj, illetve a kis szöszi Charlotte igazán cuki volt. Éltünk együtt hárman a kis lakásukban. Leginkább olyan volt, mintha két ismerősömmel élnék. Semmi szülő-gyerek jellege nem volt a dolognak. Ha kellett valami, akkor megkaptam, de egyébként nem beszélgettek velem. Gitárórára is azért küldtek el, mert hallották, amikor Charlie gitárját pengetem. Nem voltam olyan rossz, plusz addig se voltam otthon, úgyhogy mehettem a gitárórára, ahol találkoztam Adam-mel.
- Eddig értem. Sőt, a folytatást is sejtem.
- Igen? - nézett nagyon Lottie.
- Egyedül voltál, nem voltak igazi barátaid, csak Adam, úgyhogy elkezdték bulizni, hogy legyen valami társaságod, hasonlóan magányos emberekből. Itt találkoztál azzal a sráccal is.
- Pontosan. - bólogatott elképedve. - Aztán megtörtént a dolog. Egy buli után, ráadásul egy klub mosdójában. Utána tükörbe se bírtam nézni. Pláne, mikor kiderült, hogy terhes vagyok.
- A szüleid tudták?
- Nagyon sokáig nem. - sóhajtott egyet, majd betakargatta az időközben elszundikált Tommie-t. - Adam-mel elmentünk egy buliba, ahol táncoltunk és nagyon jól éreztük magunkat. Ott akartam elmondani neki, amikor ismét felbukkant Cody.
- Kicsoda?
- Cody Simpson, Tommie apukája. - legyintett egyet Lottie, nekem azonban kihagyott egyet a szívverésem.
- Cody Simpson??? Aki a Los Angeles High School-ba járt???? - tátogtam.
- Igen, ő volt.
- Jézusmáriám!!! - dobtam magam hanyatt, aminek következtében leestem a kanapéról. Cody Simpson nem más, mint az a Cody, aki majdnem megerőszakolta Sophie-t. :O
- Amanda, minden rendben?
- Hogyne, igen, persze, nem, semmi, jézusom.... - hebegtem. - Ismerem Cody-t. Tavaly majdnem megerőszakolta a legjobb barátnőmet.
- Tehát nem változott semmit. - foglalta össze Lottie, mikor gyorsan vázoltam neki a sztorit.
- Ezek szerint. - mondtam még mindig sokkban. Az a srác...
- Visszatérve a bulira. Cody megjelent, én pedig bepánikoltam. Nem tudta, hogy baj van. Nem is akartam neki megmondani, pontosan leesett a bulin, milyen srác. Adam látta, hogy baj van. Cody pedig a képébe vágta, hogy az övé vagyok, mert múltkor is lefeküdtem vele. Adam erre elrohant és másnap, amikor kerestem, az anyukája nyitott ajtót, aki közölte, hogy tűnjek el a fia közeléből, mert látni sem akar.
- Igen, nekem is kifejtette, hogy egy undorító ribanc vagy. - bólogattam.
- A drága Catherine sem változott semmit. - grimaszolt, majd megrázta a fejét. - A történet vége pedig a következő. Adam-et elértem Face-en, találkoztunk, megtudta, hogy terhes vagyok, szerelmet vallott. Én azonban addigra túl voltam egy hatalmas vitán a nevelőszüleimmel, akik azonnal abortuszra akartak vinni, sőt, a végére odáig jutottak, hogy visszavisznek az árvaházba, foglalkozzanak velem ott. Én összepakoltam a cuccaimat az éjjel, Adam-hez kb. búcsúzni mentem. Elmondtam neki, hogy elmegyek. És tessék. El is jöttem ide.
- De miért pont ide? Hogy élhettél egyedül? Sőt. Most is hogy élhetsz egyedül? 18 éves vagy.
- 19. - mosolygott. - De akkor sorban. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek. Richardsonéknak hagytam egy búcsúlevelet, hogy elmegyek, ne keressük többet egymást, felültem az első vonatra az állomáson és Phoenix-ből elkeveredtem ide. Poros kisváros, gondoltam, itt sose keresne senki. És igazam lett. Ez a ház pedig... - mutatott körbe. - Egy nagyon kedves nénié volt. Ms. Betty-nek hívták, 85 éves volt és egyedül élt. A ház előtt van egy pad, ha megfigyelted. Kérlek, én 3 évvel ezelőtt ezen a padon ültem zokogva, mikor Ms. Betty hazaérkezett. Megkérdezte, hogy mi bajom van, ki vagyok és hogy kerülök ide. Mikor elmeséltem neki az igazat, eldöntötte, hogy befogad. Írtam Richardsonéknak, hogy mondjanak le a gyámsági jogukról, Ms. Betty pedig örökbefogadott engem. Neki lett egy társa, aki segít, ha baj van, nekem meg otthonom.
- Durva. - próbáltam belegondolni a helyzetébe. - És...?
- Tavaly meghalt. - mondta csendesen Lottie. - Rám hagyta a házat.
- De akkor is egyedül vagy. 18 évesen.
- Nagykorúsítottak. - vont vállat. - Amint ideköltöztem. Pont arra az esetre, ha Ms. Betty meghalna, ne kerüljek vissza az árvaházba.
- Wow. - csak ennyit bírtam kinyögni. - Ez eszméletlen.
- Ennyi lenne a történetem. - tárta szét a karját. - És nem bántam meg semmit. Ha hallgattam volna a nevelőszüleimre, most nem lenne itt Tommie.
- Nagyon tisztellek azért, amin keresztül mentél! - léptem oda hozzá és megöleltem. Lottie láthatóan meglepődött, de viszonozta a gesztust.
- Köszönöm Amanda.
- Annyi kérdésem lenne még. - sóhajtottam, majd a pillantásom a faliórára tévedt. - Jesszusom! Haza kell mennem. Ha nem érek haza vacsorára, a nagyszüleim elkezdenek keresni.
- Menj csak. - mosolygott. - Én itt leszek.
- Én már csak 2 napig. - biggyesztettem le a számat. - De eljövök holnap.
- Rendben. Várlak! - mosolygott.
Elköszöntünk, én pedig elgondolkodva sétáltam a nagyszüleim háza felé. Hát megtaláltam. Mégis igaz a mondás. Ha valamit nem keresel, akkor fogod tényleg megtalálni.
A történet most csak ennyi lenne, a bejegyzés további része az ünneplésről szól. Tegnap a Must-on szülinapoztam (késve), most pedig itt is megünneplem, hogy 4 év alatt sem untam rá Amanda Parker szerencsétlen életére.
Tegnap is statisztikáztam, és mivel fáradt vagyok már, ezért most is ez lesz.
- 4 év alatt 41. 095 oldalmegtekintés, te uramisten.... Ooookéééé, megnéztem a tavalyi szülinapos posztot, ott azt írtam, hogy még nincs meg a 27 ezer oldalmegtekintés. Tehát egy év alatt majdnem 20.000 kattintás. (Csak a mai oldalmegtekintések száma 59 db...) *elfogynak a szavai, tátog és letöröl egy könnycseppet*
- Itt is 2 rendszeres olvasóval büszkélkedhetek, akik érdekes módon nem ugyanazok, mint a másik blognál. De hát mint tudjuk, ízlések és pofonok. Köszönöm Varga Ginának és Girl Blogger-nek a támogatást. <3
- Most valamiért a történet eleje a legnépszerűbb, a legelső (nem is igazán jó) bejegyzések vezetik a nézettségi listát.
- Itt is megdicsérhetem magam a címválasztás miatt, ugyanis ha beírod a Google-ba, hogy 'egy átlagos lány' a 3. vagy 4. találat ez a blog. Így kell nézőket (/olvasókat) szerezni kérem szépen! :D
- Itt is a Chrome a legnépszerűbb böngésző, míg jómagam jobban szeretem a Tűzrókát. :D (Igen, az a Firefox.)
- Az országok szerinti megoszlás itt is megér pár sort.
- Magyarország (Toronymagasan, több százzal vezet.)
- USA (Ennyire jó a fordítóm? Vagy ilyen sok magyar él/nyaral ott?)
- Románia
- Ausztria
- Brazília (Öhm... erre tippem sincs miért.)
- Németország
- Fülöp-szigetek (Na erre pláne. De azért aloha.
(Vagy az másik nyelv?))
- 226 db komment van az oldalon, ha nagyon ráérek, kivonogatom ebből a sajátjaimat.
- Szégyen gyalázat, hogy ebben az évben ez a 10. poszt az oldalon. Összességében ez a 170. bejegyzés.
- Megrázó hírek következnek. Amanda története biztosan nem fog még 30 részt megérni, én még 10 részt gondoltam, utána pedig THE END. Úgyhogy nem lesz meg a 200 poszt. :(
Na, miután kellőképpen megünnepeltem a 4 éves irományt (ha gyerek lenne, már óvodába járna), abbahagyom, mert már a szemem is fáj a képernyőtől.
Remélem senkit nem ijesztett meg, hogy még 10 rész, lesznek itt még történések, nyugi. Illetve már tényleg nem kell tovább húzni, Amanda-időszámítás szerint 3 éve kezdtem, de 4 év alatt nem bírtam 3 évnyi történést lejegyezni. :D Nem akarok SZJG lenni, nem vagyok Leiner Laura, ez egy 18 éves majdnemfelnőtt lány blogja, ami olyan, amilyen.
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI OLVASOTT/OLVAS/OLVASNI FOG, MERT NAGYON SOKAT JELENT NEKEM, HOGY ENNYIEN ITT VAGYTOK ÉS SZERETITEK AZ ÉN AGYSZÜLEMÉNYEMET. AMANDA NEVÉBEN IS KÖSZÖNÖM, HOGY TÁMOGATTOK. <3
