Ismét 1 hónapja nem volt rész... viszont remélem nem gondoljátok azt, hogy elfelejtettelek titeket. Az elmúlt héten mindennap eszembe jutott a blog meg hogy írnom kell, csak mindig elmaradt. Érettségizek, még a jövő héten is, de igyekszem már végre aktivizálni magam. Pláne, hogy véget ért a Once Upon a Time sorozat, úgyhogy nem tudom felhozni kifogásként, hogy részt nézek.
Remélem megbocsátjátok nekem ezt a kis szünetet!
A hét további részében ettem, aludtam és gondolkoztam. Sok mindent kellett helyretennem magamban: Adam-et, Jessy és Beckie árulását, az osztály viselkedését, Pete-et és persze azt, hogy mit tudnék kezdeni most.
A vizsgákon túl vagyok, tehát annyi dolgom van csak, hogy várjam az eredményeket, amik június végén jönnek ki. Addig szabad vagyok. Persze, a ballagás még hátravan, ahol alkalmam lesz leégetni magam mindenki előtt, illetve Adam családját is elviselhetem, akik sajnálkozni/utálkozni fognak, hogy mit tettem a szemük fényével.
Néha annyira elfáradtam a gondolkodásban, hogy megfájdult a fejem, ilyenkor nagy sétákra indultam a kisvárosban. Gyakorlatilag itt nőttem fel, tehát azon sem kellett aggódnom, hogy eltévedek vagy esetleg egy ismeretlen rosszakaróval találkozom.
Csütörtökön, mikor már csak 3 nap volt hátra a hazautamig, ismét a szokásos köreimet róttam az utcákon. Már majdnem az egész környéket körbesétáltam, amikor elhaladtam egy ismerős utca mellett. Befordultam, majd az utca másik végén megpillantottam azt a játszóteret, ahol gyerekként annyit játszottam. Szinte el is felejtettem, hogy hol van, az elmúlt napokban pedig valahogy mindig máshol lyukadtam ki, ezt a helyet elkerülve.
Nosztalgikusan elmosolyodva ültem le az homokozó szélére és körbenéztem. Majdnem minden ugyanolyan volt, mint 13 éve, csak átfestettek néhány dolgot, a veszélyes játékokat pedig leszerelték.
Szerencsére a játszótéren kb. 3 kisgyerek volt, így nem kellett attól tartanom, hogy a nagy tömeg miatt kinéznek, hogy miért foglalom el a helyet a kisebbek elől. Az egyik kislány nagyon aranyos volt, egy darabig játszottam is vele, mert rájött, hogy az anyukájával ellentétben én még bedőlök a 'légyszí'-zésnek, és hajlandó vagyok fele 20 percekig bújócskázni meg fogócskázni.
A nagy játékban észre sem vettem, hogy egyre többen vannak a játszótéren. Amíg a kis Eva után futottam, hirtelen elém lépett egy kisfiú. Áldom az egyébként szörnyű reflexeimet, ugyanis ahelyett, hogy telibe nekirohantam volna, oldalra léptem, aminek következtében ráléptem a saját lábamra és elestem. A kisfiú érdeklődve szemlélte a mellette elterülő jómagamat, majd kedvesen megkérdezte.
- Jól vagy néni?
És kész. A fejemet fogva próbáltam elfojtani a röhögést, ugyanis életem legbizarrabb pillanatai között van, hogy egy kis srác lenéniz, miután elegánsan mellé esem.
- Igen, jól vagyok. - közöltem vele, miután megnyugodtam.
- Az jó. Tommie vagyok. - mutatkozott be halálosan cukin, még a kis kezét is kinyújtotta hozzá.
- Amanda. - fogtam meg a kezét. - Hány éves vagy?
- 4 leszek. - húzta ki magát. Kicsit még selypítve beszélt, azon a tipikus imádnivaló gyerekhangon, ami Sam-nél nemrég tűnt el és annyira hiányoltam.
- Micsoda nagyfiú vagy! - álltam fel.
- Te hány éves vagy? - kérdezte ekkor Tommie.
- 18. - válaszoltam mosolyogva, arra gondolva, hogy 10 év múlva ezt már nem merné egy idegen nőtől megkérdezni. - Hol vannak a szüleid? Odaviszlek hozzájuk.
- Nekem csak anyukám van. - biggyesztette le a száját, majd a kezét felnyújtva jelezte, hogy vegyem fel. Miután a karomba kaptam, elkezdtem körbenézni, hogy kihez is tartozhat a gyerek. Tommie is forgolódott, de nem látta sehol az anyukáját.
Pár perc elteltével sehol nem láttuk Tommie anyukáját, így a kisfiú kezdett kétségbeesni. Leültem vele egy padra.
- Figyelj csak.... mi a teljes neved? - próbáltam valahogy kideríteni, hogy ki is ő.
- Thomas. - vágta rá, majd az arcocskája ismét aggódó kifejezést öltött.
- De milyen Thomas, kicsim?
- Nem tudom. - rázta a fejét.
- Akkor... hol laksz? - próbálkoztam újra.
- Itt. - mutatott az utcákra.
- Abban az utcában?
- Nem tudom. Itt. - mondogatta makacsul és hirtelen elkezdett szipogni. - Az anyukámat akarom! Az anyukámat!
Az utolsó mondatoknál már szinte sikított. Minden szülő felénk fordult a játszótéren. Nagyon remélem, hogy nem éppen az esett le nekik, hogy elraboltam egy gyereket, aki éppen visítva próbál tiltakozni.
- Hé, semmi baj, semmi baj. - kaptam az ölembe és felálltam vele.
- Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! - zokogott Tommie, nekem pedig a szívem majd megszakadt. Mégis milyen szülő hagyja magára a kisfiát? Elindultam a síró Tommie-val a kijárathoz. A kapun kívül tanácstalanul néztem körbe. Fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Nem tudja hol lakik, hogy mi a neve, így nehéz lesz megtalálni az anyját.
- Tommie, Tommie. - próbáltam áttörni a kétségbeesésén. - Minden rendben lesz. Megtaláljuk anyukádat. De segítened kell nekem. Honnan jöttél?
Tommie elgondolkodott, majd hirtelen újrakezdte.
- Anyát akarom!!! - sivalkodott. - Hol van Anya?
- Nem tudom kicsim, de megtaláljuk, megígérem. - mondtam, miközben ringatni kezdtem, hátha megnyugszik.
- Anya kell!!! - sírt Tommie, majd hirtelen abbahagyta és boldogan felsikkantott és rugdalózni kezdett a karomban. - Anya, Anya!
Arra fordítottam a fejem, ahová Tommie nézett és döbbenetemben majdnem elejtettem. Egy kb. velem egykorú lány sietett felénk, feldúlva. Azonnal tudtam, hogy ő az. A fiatalság, a Taylor Swift-kinézet azonnal elárulta. Tudtam, hogy ő az, aki miatt idáig utaztam és az őrületbe kergettem mindenkit. Lottie, Adam volt szerelme sietett felém, a karomban pedig ezek szerint az ő kisfiát tartottam.
 |
| Lottie |
A lány odaért hozzánk és magához ölelte a vigyorgó Tommie-t.
- Hát megvagy! Ilyet soha többé ne csinálj, megértetted? - magyarázta nevetve-sírva. - Nem szabad elszökni a boltból, hogy hamarabb a játszótérre érj! Halálra rémítettél! Az egész üzletet körbejártam miattad, meg a környező utcákat! Nem szabad elszökni! Még a végén valaki hazavisz magával. - mondta, a végén pedig szúrósan nézett rám, mintha el akartam volna lopni tőle a gyerekét. Aztán felmérte, hogy nem ez a helyzet, úgyhogy mosolygott.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
- Nagyon szívesen Lottie. - csúszott ki a számon, mire ő gyanakodva nézett rám.
- Honnan tudod a nevemet?
- Akkor már biztosan te vagy. - mosolyodtam el. - Charlotte Morrison, ugye?
- Mit akarsz tőlem? - hátrált egy lépést.
- Ne ijedj meg, csak beszélni szeretnék veled. - tettem fel a kezem nyugtatóan. - Remélem, még emlékszel rá. Adam Sacks-ről van szó.
Lottie eddig a körülményekhez képest nyugodt volt, de Adam nevére felkapta a fejét és elsápadt, majd szó nélkül sarkon fordult és elindult, minél messzebb a fojtogató múltjától, amit éppen én voltam hivatott szimbolizálni.
