Sziasztok!
Visszatértem! *büszke magára*
Mindenki hiányolta az Adam-Ami romantic jeleneteket, úgyhogy most egy ilyet hoztam. Nézzétek el nekem, hogy kevés az ilyen, de nehezen tudom belőni, hogy milyen szintig jó benne a 'nyáladzás' és mikortól sok... és nevetségeset meg nem szeretnék írni.
De megpróbálok több ilyet írni, ha rossz lesz, úgyis szóltok! ;)
Akkor viszont:
Vasárnap felébredtem, kipattantam az ágyból, felöltöztem és lerohantam a földszintre.
- Át kell mennem Adam-hez! Majd jövök. - vetettem oda a szüleimnek.
- Hé, hé hé! - szólt utánam Anya. - Ez nem így működik kislányom. Miért kell ennyire életbevágóan elrohannod?
- Majd elmesélem, ha hazajöttem. De Adam-mel meg kell beszélnünk valamit, mert már tarthatatlan a helyzet. - mondtam, miközben a cipőmet vettem.
- Amanda Parker, te is tudod, hogy így nem lehet viselkedni a szüleiddel szemben! - szólt rám Anya, de a mondat felét nem hallottam, mert időközben kirohantam a kertbe, majd onnan az utcára.
Rohantam a buszhoz, ami Adam-ékhez visz. Felszálltam és leültem. Micsoda meglepetés, vasárnap reggel 8kor általában üresek a buszok...
Mikor leszálltam, a gyomromhoz kellett kapnom, annyira hangosan kordult egyet. Ja, lehet, hogy nem ártott volna reggelizni. Adam-ék mellett van egy pékség, úgyhogy oda bementem, és vettem magamnak valami kaját. A pékség előtt állva csendben ettem és közben írtam egy SMS-t Adam-nek.
"Bocsi a hajnali zaklatásért, ébren vagy? Beszélnünk kéne."
Pár pillanat múlva jött a válasz.
"Most már igen... baj van? Hol vagy? Mit kell megbeszélni?"
"A házatok előtt kajálok. :D"
"WTF? :O Ezt megnézzük..."
Nemsokára hallottam az ablak kattanását, úgyhogy felnéztem. Adam kócosan, enyhén kómásan nézett ki az ablakán. Mikor meglátott, kezemben a gigantikus méretű lekváros sütivel, felröhögött.
- Mi olyan vicces? - kérdeztem kiabálva.
- Hallod, mondj még egy csajt, aki úgy ébreszti a pasiját vasárnap reggel, hogy SMS-ben közli vele, hogy a házuk előtt reggelizik!
- Bocs, neked csak ez jutott.
- Gyere be, mielőtt meglincselnek! - nevetett Adam, mert a kiabálásunk nem igazán tetszett az utcán járkáló idős néniknek. Az egyik közölte velem, hogy egy neveletlen és szégyentelen nőszemély vagyok, de hiába, a mai fiatalok olyan elviselhetetlenek...
Adam addigra már a kertben termett és nyitotta a kertkaput.
- Na, gyere te huligán! - röhögött és magához húzott.
- Basszus, tele van a szám kajával! - visítottam, mikor meg akart csókolni.
- Akkor nyeld le. - közölte. Én rágtam, mint állat, de nem segített sokat. Adam várakozóan nézett, míg én folyamatosan rágtam. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ez mennyire abszurd?
- Ühm... - bólogattam, mert még mindig rágtam.
- Hölgyeim és uraim, a világ legszebb szerelmes jelenete! A fiú vár, a lány meg rág. - nevetett tovább Adam.
- Ez csúnya dolog. - mondtam, mikor végre befejeztem.
- Előfordul. - vont vállat. - Befejezted vagy még akarsz rágcsálni egy kicsit?
- Még van belőle bőven. - mutattam fel vigyorogva a kajámat, de Adam kirántotta a kezemből és elhajította.
- Hé! - háborodtam fel, de többre nem volt időm, mert megcsókolt.
- Van valami probléma? - érdeklődött, miután befejezte.
- Az a reggelim volt. - biggyesztettem le a számat.
- Van nálunk kaja. - intézte el egy legyintéssel, majd elindult befelé. Én azért gyorsan felkaptam az elhajított kaját és szomorúan megállapítottam, hogy tiszta mocsok lett, vagyis kuka. Bent ki is dobtam. :(
Adam-mel felmentünk a szobájába. Adam leült az ágyra, én meg mellé.
- Szóval... mi volt az a roppant fontos dolog, ami miatt ki kellett ugranom az ágyból vasárnap hajnalban?
- Mindjárt kilenc óra, azért az nem hajnal.
- Dehogynem, a reggel pontosan 11 órakor kezdődik.
- Ööö... fura fogalmaid vannak a reggelről, de ezen nem veszünk össze.
- Pontosítok. Ezen sem veszünk össze. Nem tudsz felhúzni.
- Aha, persze. Lásd tizedik.
- Az más. Akkor még nem voltál a barátnőm. Akkor még csak ezért küzdöttem.
- Jaj te. - mondtam sóhajtva. - Te meg a logikád.
- Mi van vele? Teljesen jó.
- Ja igen. - bólogattam elfojtva a nevetést.
- Jó, mielőtt jól kiröhögsz, miért is jöttél? - tért a lényegre Adam, nekem pedig azonnal odalett a jókedvem.
- Ki fogsz akadni. De tudnod kell.
- Milyen biztató. - ölelt át.
- Borzasztóan. - érettem egyet. - Tegnap hazafelé menet találkoztam Pete-tel.
- Találkoztál? Mármint randiztatok? - rökönyödött meg Adam és elengedett.
- Jaj nem dehogy! - csattantam fel. - Sétáltam haza és hirtelen ott volt az utcán.
- Jaaaaa... - lazult el Adam. - Már megijedtem.
- Ilyentől ne tarts. - pusziltam meg. - Nekem te kellesz és ezt neki is mondtam.
- Milyen kedves vagy. - mosolygott és a beszélgetés egy pár percre megszakadt...
Nemsokára folytattuk. A beszélgetést. :3
- Tehát eljött megint. - folytattam. - Azt mondta, hogy egy haverjához jött, ami kiderült, hogy kamu, mert utána beszéltem Emmával, aki elmondta, hogy Pete haverja Long Beach-en lakik.
- Vagyis megint eljött MIATTAD.
- Aha. Beszélgettünk a parkban és egész normálisnak tűnt. Azzal kezdte, hogy bocsánatot akar tőled kérni. Meg tőlem. Mert rájött, hogy elszúrta.
- Miért érzem azt, hogy a találkának nem ez lett a vége?
- Mert nem ez lett. - bólintottam. - Megint elkezdte, hogy mekkora egy mázlista vagy te és ő milyen szerencsétlen. Én mondtam, hogy hagyja abba, de nem bírta befogni, úgyhogy elrohantam.
- Jól tetted. Kezd kicsit pszichopata lenni a srác.
- Kicsit... de csak egy kicsit. - nevettem. - Ha harmadszor is megcsinálja, megütöm vagy valami.
- Ideje volna.
- Milyen harcias valaki!
- Ja, egy vadállat vagyok. - röhögött ő is.
- Azaz. Úgy megbántottál anno, hogy nagyon.
- Ezt jól megmondtad. :D Egyébként azért nem tudok elégszer bocsánatot kérni. Annyira szégyellem azt az időszakot, különösen most, hogy egyre újabb részleteket tudok meg.
- Felejtsük el. - legyintettem. - 2 éve lesz lassan. Elmúlt.
- De remélem tudod, hogy ne AKARTALAK megbántani, csak ösztönösen próbáltam valahogy védeni magam. Nekem se volt kellemes, hogy bunkózok veled, de azt hittem, hogy csak kihasználtál, így a bunkóságot használtam arra, hogy ne lássák, mennyire fájt nekem ez az egész.
- Jaj te érzékeny lélek. - bújtam az ölébe. - Mondom, felejtsük el. Nekem is fájt, nagyon fájt, úgy fájt, hogy hónapokig hallgattam a lányok bátorítását, a vidám zenéket, amiket mutattak és nem, nem láthattad rajtam, hogy fáj, mert ha még ki is nevettél volna miatta, akkor számomra annyi...
- Nem nevettem volna rajtad. - mondta komolyan. - Ha kimutattad volna, lehet hogy megspórolunk pár hónap szenvedést, a kirándulási botrányt és hamarabb összejövünk.
- Kösz, még legyen az én hibám, hogy lefeküdtél Bia-val! - háborodtam fel.
- Nem ezt mondtam édes. - nyugtatott Adam. - Hanem azt, hogy néha kimutathatnád az érzéseidet kicsit jobban. Baromira félsz megnyílni és ez néha zavaró és nehezen igazodom ki rajtad.
- Értem. - szomorodtam el. Leszálltam Adam öléből, melléültem és az ölembe bámultam. Nagyon igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Kínos csönd telepedett a szobára.
Adam ekkor megérintette az arcomat.
- Nézz rám! - kérte halkan. Én makacsul bámultam lefelé. - Kérlek.
Picit megemeltem a fejem, de nem eléggé ahhoz, hogy a szemébe nézhessek. Ekkor ő letérdelt velem szemben, így esélyem sem volt félrenézni.
- Ami, én nem azért mondtam, hogy megbántsalak. Csak szerettem volna, hogy ezt tudd. Ne csináld már ezt. Kérlek. Én elfogadlak úgy, ahogy vagy, csak néha nehéz kiigazodni rajtad. Ennyit mondtam csak.
- De úgy hangzott, mintha ez baj lenne és nem bírnád elviselni. - szólaltam meg, de a hangom elcsuklott.
- Ami kérlek. Ne haragudj. Nem akartalak megbántani.
- De sikerült kicsit.
- Tudom, ne haragudj, hülyén fogalmaztam meg. - ölelt át Adam. - Megbocsátasz?
- Igen. - suttogtam, de még mindig a sírással küzdöttem.
- Na elég legyen. - mondta finoman Adam és megcsókolt. Olyan volt, mintha az első csókunk lett volna. Gyengéd, óvatos, ugyanakkor érződött, hogy mennyire szeret engem. Még szorosabban magamhoz öleltem és a szomorúságomnak már csak a nyoma maradt. Pár könnycsepp kicsordult a szememből. Adam óvatosan letörölte.
- Miért sírsz? - kérdezte ijedten.
- Csak annyira szeretlek. - tört ki belőlem. - Olyan kedves vagy velem, pedig tudom, hogy nem vagyok egyszerű. És olyan tökéletesen csókolsz meg...
- Óó, szóval ennyire jó vagyok? - mosolyodott el a 'huncut' mosolyával.
- Hülye... - csaptam a vállára nevetve.
- Na jó, most ezen kivételesen nem sértődöm meg. - nevetett ő is és nevetve megpuszilt.
Még hülyültünk egy darabig, aztán folytattuk a komoly beszélgetést.
- Mit tegyek, ha legközelebb jön? - kérdeztem.
- Üsd meg! Hé, te mondtad... - emelte fel a kezét védekezően, mikor csak a szememet forgattam a válaszára.
- Jó, persze, de azon túl?
- Hívj oda. Azonnal. Majd lerendezem.
- Tényleg? - kerekedett el a szemem. - Ez nagyon kedves tőled, de ne verd meg meg ilyesmi.
- Majd meglátjuk.
- Na jó, már remélem hazament és nem jön vissza egy darabig.
- Én azt remélem, hogy soha többet nem jön vissza...
- Igen, persze... - bólogattam. - De amúgy jófej srác. Csak most így a fejébe vette, hogy kellek neki. Emma szerint ameddig ő nem mond le rólam, addig semmit nem tehetünk ellene.
- Majd teszünk, ne aggódj. - legyintett Adam. - Még valami, ami miatt aggódhatunk?
- Nincs semmi. Egyelőre. :)
- Akkor jó. - mosolygott és magához húzott. - Ha már úgyis itt vagy, mi lenne, ha csinálnánk valamit?
- Továbbra sem fogok veled lefeküdni. - közöltem vele, mert azt hittem, erre utal.
- Én mondjuk tanulásra és sétára gondoltam, de oké. - röhögött ki.
- Ja...
Végül ő evett, meg én is (ha már a kajámat eldobta), aztán tanultunk volna, ha nem kezdünk el azzal szórakozni, hogy egymást csapkodjuk a füzeteivel, aminek következtében az ágyon püföltük egymást, meg hát néha mást csináltunk... dél körül elindultunk haza. A buszmegállóban elköszönt és hazament.
Én hazamentem és boldogan léptem be az előszobába. A szüleim ott álltak.
- Ööö.... helló! - próbálkoztam egy mosollyal.
- Végre itt vagy! - sóhajtott Apa.
- Már azt hittem, hogy maradsz még egy kicsit. - mondta gúnyosan Anya. - Igazán maradhattál volna még.
- Anya, valamit el kellett intéznem. Fontos volt. - próbáltam magyarázni a dolgot.
- És nem tudtál volna pár percet várni?
- Nem, sürgős ügy volt.
- Rendben. Egy hétig sehová sem mehetsz sulin kívül, kicsöngetés után 15 perccel itthon vagy, nincs Tv, net és mobil. - jelentette ki Anya és elviharzott.
Mire fölértem a szobámba láttam, hogy még az érkezésem előtt mindent gondosan elszedett. A gépem eltűnt, jó, TVm nincs.... de már ott állt és nyújtotta a kezét a mobilomért. Én odaadtam neki, de mikor elvette, felcsattantam.
- Ez nem ér! Nem tettem semmi rosszat.
- Oké. Ez van. - mondta és elsétált. Én tehetetlenségemben földhöz vágtam egy párnát, aztán leültem a földre és lehajtottam a fejem. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Anya sose értett meg, mindig azt hajtogatta, hogy ő milyen volt ennyi idősen és én miért vagyok olyan... Elegem van. Szerencsémre Adam itt van nekem. Tudom, hogy ő sose bántana szándékosan, legalábbis most már nem. Ő mindig itt van, ha valami történik velem. Bízhatok benne.
