2016. február 13., szombat

Muszáj tisztázni

Ne haragudjatok a múlt heti üres járatért, nagyon sűrű hétvégém volt, nem tudtam géphez jutni egyáltalán. Szerintem holnap nem lesz poszt, mert megint van elég sok dolgom, illetve beteg is vagyok. :(
A mostani is rövid lesz.






Miután hazamentem nagy nehezen, felrohantam az emeletre, az ágyamra vetődtem és zokogtam tovább. Nem érdekelt, hogy a szüleim megbüntetnek azért, mert elmentem. Matt és Sam rémülten bámultak, nem tudták, hogy mit csináljanak velem.
- Hagyjatok...  - nyögtem két könnyzápor között.
- De Ami, minden rendben? - kérdezte Sam, miközben a hátamat simogatta.
- Nem, semmi sincs rendben. - sírtam.
- Tudunk segíteni? - kérdezte Matt is.
- Nem nagyon. - ráztam a fejem. Erre mindketten megöleltek. Szorosan. Én visszaöleltem őket és nagyon örültem, hogy vannak nekem.
Utána odaálltam Anyáék elé és bevallottam, hogy hol voltam és miért vagyok ennyire szarul.
- Kislányom, megmondtam, hogy nem neked való ez a munka. - simogatta a hajamat Apa, miközben szorosan hozzábújva sírtam.
- Ezzel nem segítesz neki. - mondta Anya Apának.
- Mondja csak! - suttogtam. - Megérdemlem. Én csak jót akartam, de természetesen rosszul sült el.
- Kicsim, még bőven jóvá tudod tenni.
- De Adam is mérges, Pete utál, és nincs szívem megmondani Adam-nek, hogy mit tettem.
- Figyelj rám. - fogta meg az arcom Apa. - Ha az a fiú igazán szeret téged, akkor meg fogja bocsátani.
- Apádnak igaza van. - mondta Anya is.
- I-igen. - nyeltem nagyot.
- Mondd meg neki! Nincs mit veszítened.
- Nem tudom Apa...
- Próbáld meg drágám! Hidd el, hogy megérti.
- Még meggondolom. - mondtam. Pár perc múlva felmentem a szobámba és gondolkodtam. Apának tulajdonképpen igaza van. Meg kell mondanom Adam-nek. Ha nem érti meg, akkor igazából mindegy is. Tudom, hogy nehéz dolog és ez nem olyan, amin annyira könnyen túl lehet lépni. De Adam olyan srác, aki különleges. Meg fogja érteni. Mert szeret. Tudom, hogy szeret.
Muszáj beszélnem vele erről.










Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése