Énekóra és beszélgetés

Eléggé féltem tőle, hogy Beckie megharagszik rám, mert sokat vagyok Rob-bal és Nick-kel, és a fiúk előszeretettel foglalkoznak velem, és folyton poénkodnak. Ma azonban bebizonyosodott, hogy Beckie fantasztikusan megértő, és állati segítőkész.
Ma volt az első énekóránk, én ettől eléggé paráztam, mert a hangom... szóval, nem éppen a legtisztább, ha értitek, hogy mire gondolok. :/
Az óra eleje tök jól telt, a tanár mindenkitől megkérdezte, hogy milyen volt a nyár, stb. Tökéletes ellentéte a kémiatanárnak.
Végül, megnézte a naplót, hogy minden rendben van-e. Ugye, ekkor vette észre az én nevemet.
- Amanda Parker. Őt nem is ismerem. - mondta csak magának, aztán felkapta a fejét. - Ki az az Amanda Parker? Álljon fel!
Én remegve felálltam, Sophie közben szorította a karomat, mert látta, hogy kezdek sápadni.
- Én vagyok, tanárnő.
- Ó, szóval az a vörös-hajú kislány Sophie mellett. - mosolygott rám kedvesen. - Hogy állsz az énekkel, tündérkém?
Hát, ő nem éppen olyan, mint Ms. Smith! Először is tegez, nem ordítja le a fejemet, és még mosolyog is!
- Hát....  - kezdtem bizonytalanul. - Nem vagyok egy nagy tehetség. Nem jártam énekkarra, bár szerintem ezt a volt énektanárom örömmel vette tudomásul.
- Ugyan édesem, ne szerénykedjen! Énekelj nekünk valamit! - mondta a tanár. A többiek jelentőségteljesen rám néztek, én pedig kétségbeesetten gondolkodni kezdtem, hogy mit is énekeljek, illetve, hogy úszhatnám meg ezt az egészet.
- Én.... nem tanultam túl sok dalt. - dadogtam. - És, borzasztó hangom van.
- Ne csináld már, Amanda! - szólt rám Rob.
- De csinálom. - fordultam hátra. - Nem tudok énekelni.
- Tudni tudsz, csak az a kérdés, hogy hogyan. - vigyorgott Nick.
- Nagyon vicces.
- Igen, annak szántam. - kacsintott, mire Jessie fejbe vágta.
- Nick, fejezd be! Nincs jó hangja, akkor nincs jó hangja.
- Oké, de ezt a tanárnak hogy mondod el? 'Bocsika, de nem énekelek.' - folytatta Nick nyávogós kislányhangon.
- Nem is így beszélek! - szóltam rá.
- Aha.... - bólogatott Rob. - Hát, persze....
- Amanda, mi lesz? - kérdezte a tanárnő. - Énekelj!
Én teljesen bepánikoltam, gondolom teljesen sápadt lehettem, mert Sophie megszorította a kezemet, Alex pedig ugrásra készen állt, hogyha összeesnék, és el kellene kapni. Beckie ekkor hirtelen felállt, és kedvesen rámosolygott a tanárnőre.
- Ugyan tanárnő, hiszen tetszik látni, hogy mennyire izgul! Miért nem hallgatja meg négyszemközt, valamikor máskor? Talán... fél az osztály előtt. Ne vegyük el a kedvét az énekléstől, kérem!
- Rendben Rebecca, de csak a te kedvedért. - egyezett bele a tanárnő, majd újra felém fordult. - Te pedig, péntek délután bejössz hozzám a tanáriba, és dalolsz nekem egyet!
- Persze, és köszönöm. - mondtam, aztán leültem. Nagyot sóhajtottam, és rámosolyogtam Sophie-ra.
A szünetben odamentem Beckie-hez, aki éppen a fiúkkal beszélgetett.
- Beckie, beszélhetnénk? - kérdeztem zavartan.
- Persze.
- De, úgy értem, négyszemközt.
- Aha. Gyere. - mondta, és bementünk  a teljesen üres fizikaterembe. Beckie becsukta az ajtót. - Igen?
- Csak annyi.... - túrtam bele a hajamba idegesen- Miért segítettél ma? Hiszen csak tegnap óta ismersz. Csak a nevemet tudod, meg azt, hogy sikítok ha valaki rám kiált a hátam mögül.
- Igen, és? Kedvesnek tűnsz, csak kissé, félénk vagy. - vont vállat Beckie. - Nem szeretem, ha valaki azért szív, mert nem tud rajzolni, meg énekelni, meg ilyesmi. Ez adottság, akinek nincs jó hangja, az nem tehet róla.
- Hűha! Te nagyon okos és figyelmes vagy! - csodálkoztam.
- Miért, szerinted aki okos, az csak olyan lehet, aki szemüveget hord, és nagymama-ruhákat? - nevetett rám. - Köszi, hogy ezt mondtad, egyébként! Na, ha ennyi, akkor megyek.
- Várj egy kicsit! - szóltam utána, mire kérdően felvonta a szemét. - Nick-ről van szó.
- Igen? - kérdezte, és láttam, hogy összeszűkül a szeme. Jaj, anyám, ne legyen mérges, nem csináltam semmit!
- Csak annyi, hogy barátok vagyunk, és kész. - mondtam, miközben összefontam a karomat magam előtt. - Szeret velem szórakozni, de ennyi. Nekem nem is tetszik meg ilyesmi, csak viccesnek tartom. Ő meg egyértelműen téged szeret, mert a múlt héten napi 3 órában mesélt rólad.
- Ez komoly? - kerekedett el Beckie szeme. Végül, elmosolyodott, és megölelt. - Ó, Amanda! Úgy féltem, hogy közénk állsz! Hiszen te új vagy, és más, mint a többi lány.
- A hajam miatt... - mondtam.
- Azért is, de te nem vagy olyan.....szóval... itt mindenki vagy idegbajos zseni, vagy őrült művész. Te egyik sem vagy.
- És te?
- Jessie és én a 'dilis énekes' kategóriába tartozunk. Mármint, úgy értem... mi az éneket szeretjük. Ezért... - nevetett. - Miért, szerinted egy ecsettel a kezünkben járkálunk vagy magunk elé meredve fizika-képleteket motyogunk?
- Nem, dehogy. - ráztam a fejemet.
- Jut eszembe, ennyire látszott rajtam, hogy aggódom Nick miatt?
- Bocs, de..... ne menj színésznek. Minden az arcodra van írva. - nevettem fel. - Egyébként, nem baj, mert ha titkoltad volna, akkor megutáltál volna.
- Igaz. - bólogatott. Ebben a pillanatban becsöngettek. - Na, mennem kell.
- Miért, te nem jössz matekra? - csodálkoztam.
 - Jessie és én ilyenkor énekkaron vagyunk. - magyarázta. - Na, megyek. Szia!
- Szia, jó éneklést! - szóltam utána, majd elindultam a matekterem felé.