Pénteken már eléggé rossz állapotban voltam. Ráadásul, ugyebár péntek=kémiaóra. Hurrá...Ráadásul, kiderült, hogy a mellettem levő üres szék Adam helye, vagyis nem elég, hogy a tanár utál, még a leghelyesebb fiú is mellettem ül, ezért duplán kell figyelnem, nehogy rosszat mondjak. Adam látta, hogy mennyire görcsölök az óra előtt, és próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel.
- Nem nyugszom le Adam, nem érted? - ordítottam magamból kikelve. - A tanár UTÁL engem. Gyűlöl. Meg fogok bukni... - mondtam, és zokogni kezdtem. Adam persze döbbenten figyelt, majd magához ölelt!
- Amanda, nem vagy buta. Meg tudod csinálni. Egy kémiatanár nem győzhet le, oké? - mondta nevetve. - Minden évben kiszemel valakit, na és? Idén te vagy az áldozat. Nyugi. Én vagyok a kedvence, vagyis velem sose ordít. Melletted ülök, majd megvédelek, oké? Ne sírj!
- Rendben, bocs. - motyogtam, és letöröltem a könnyeimet. Ebben a pillanatban Bia és Clau tűnt fel az ajtóban. A 2 csaj elkerekedett szemmel nézte, ahogy Adam a karjában tart, és vigasztal. Mondjuk, én is így néztem volna magamban. Mit akarna egy menő fiú egy olyan lánytól, mint tőlem???
Clau egyszerűen lelépett, Bia azonban bejött a terembe. Megvetően végignézett, és azonnal reklamálni kezdett Adam-nek.
- Jaj, Ami babának baja van? Sír a pici lány? De sajnálom. - nyávogta.
- Igen, izgul, mert a tanár utálja. - mondta Adam, miközben én arra gondoltam, hogy nem csak a tanár utál, hanem az előttem álló szőkeség is... csak ez neki nem tűnik fel.
- Jaj, de rossz neki... - nyávogta tovább Bia, miközben gyilkos pillantást vetett rám. - Én is annyira izgulok. Engem is megölelsz?
- Most éppen foglalt a karom. - nevetett Adam. Én pedig teljes erőmből a csajra vigyorogtam. Jó érzés volt, hogy Adam nem engedett neki. Bia erre hozzám hajolt.
- Megkeserülöd ezt még... - sziszegte a fülembe. Én egy picit kinyújtottam rá a nyelvem, mire ő teljesen kiakadt, és elrohant. Ekkor Adam-hez fordultam.
- Most jól kiakasztottam. Ki fog nyírni.
- Nem fog. Semmi baja veled.
- Aha, ezt hiszed. Közben... legszívesebben lelőne. - mondtam komolyan.
- Bántani akar? - kérdezte Adam dühösen. - Azt nem hagyom. Miért akarna bántani?
- Tudod... semmi, személyes ügy. - mondtam gyorsan. - Nem szeretném elmondani. Egyébként, elengednél?
- Miért, kényelmetlen a karomban? - nevetett fel.
- Nem, kényelmes. - motyogtam vérvörösen. - Csak mindenki minket néz.
Erre Adam bólintott és elengedett. Úgyis pont becsengettek. Mikor leültünk, még halkan odasúgott nekem valamit.
- Biztos ciki vagyok neked, ezért akartad, hogy engedjelek el. - mondta, mire elkerekedett a szemem.
- Ciki lennél? Te? Inkább én vagyok neked gáz. Tudod, neked az olyan lányok valók, mint... Bia.
Adam nem szólt semmit, csak elkomorodva bólintott. Én lehajtottam a fejem a padra, és nagyot sóhajtottam. Megölelt, én pedig leállítom... Őrült vagyok, emberek, őrült vagyok!
A tanítás végén elindultunk a lányokkal Alex-ékhez. Kicsit messze laktak, a busszal majdnem a végállomásig kellett menni. Végre odaértünk...
Alex nagyon gyorsan végigvezetett minket a házon, majd bementünk a szobájába. Gyönyörű szobája volt, és nagyon felnőttes. Nem voltak poszterek a falon, vagy párnák szétdobálva. Nekem a lámpák tetszettek a legjobban, mert úgy néztek ki, mintha gyertyatartók lennének.
 |
| Alex szobája |
- Igen, tényleg nagyon szép. Olyan... szóval annyira olyan, mint te. - csatlakozott Sophie is.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Alex.
- Tudod... olyan felnőttes és visszafogott. Mint te. - mondta Sophie, mire Alex elnevette magát.
- Hát... köszi. Nem tudtam, hogy felnőttes vagyok.
- Pedig az vagy. - mondtam én is. - Mikor először találkoztunk, nagyon megijedtem tőled.
- Ez nem újdonság, mert te mindentől megijedsz!
- Igen... de ahogy ott álltál, és látszott, hogy kész vagy elrángatni onnan. Ijesztő volt.
- Jó, bocsi.
- Jó, mindegy, összebarátkoztatok, túl vagyunk rajta, ennyi. - mondta Sophie, hogy véget vessen a bocsánatkéréseknek. - Alex, emlékszel, amikor mi találkoztunk először?
- Aha. - nevetett fel Alex. - Tavaly év elején egyszer csak berohan a terembe egy lány, hogy helló mindenki, és nagyon örül, hogy végre megismeri az új osztályát. Na, ez voltál te, Sophie.
- Az is baj, ha örülök, hogy gimibe megyek? - mondta Sophie. - Csak mutattam, hogy én örülök.
- Igen, feltűnt.
- Miért, te tudod hogy néztél ki? - vágott vissza Sophie. - Ott ültél, csendben, és úgy néztél rám, mintha őrült lennék. De nem baj. Utána összebarátkoztunk.
- Igen, mikor melléd ültettek, és megkérdeztem, hogy te mindig ilyen vidám vagy-e.
- Én meg mondtam, hogy persze. Te erre kicsit furcsán néztél rám, én meg rád kiabáltam, hogy nem vagyok őrült, csak vidám. Hú, mekkorát veszekedtünk!
- Igen, szerinted én túl komoly voltam. - mondta Alex, én pedig közbeléptem.
- El ne kezdjetek veszekedni!
- Igaz, hagyjuk abba, mert újra kezdjük. - nevetett fel Sophie. - Alex, a családod nincs itthon?
- A szüleim dolgoznak. A nővérem itthon van. - mondta Alex, majd kimentünk a nappaliba. Ő bekopogott a nővére szobájának az ajtaján. - Gyere ki, légyszí!
- Itt vagyok, mit szeretnél? - mondta a nővére, mikor kilépett az ajtaja elé. Ekkor látott meg minket. - Jaj, sziasztok! Biztos ti vagyok Alex barátnői. Már mesélt rólatok.
- Szia... - mondtuk Sophie-val egyszerre. A lány közben mellénk lépett, és kedvesen bemutatkozott.
- Én Alex nővére vagyok. A nevem Dorothy.
- Az én nevem Sophie. - mondta bátortalanul a szomszédom.
- Szia Sophie, rólad már hallottam. Te vagy a lány, aki nagyon jól rajzol. - bólogatott Dorothy.
- Én Amanda vagyok. - szólaltam meg bizonytalanul. Dorothy rám is kedvesen mosolygott.
- Szia. Te meg a félénk lány vagy, ugye?
- Igen. - mondtam, miközben végigmértem a lányt. Magas volt, és feketés- barnás volt a haja. Idősebb volt, mint mi, valószínű egyetemista, de lehet, hogy már dolgozik.
 |
| Dorothy |
- Igen, jövőre végzek bölcsész karon. - mesélte a lány.
- Az jó. - mondtam én is. Dorothy még mesélt nekünk az egyetemről, majd visszament a szobájába. Alex ekkor hozzám fordult.
- Nos?
- Mi nos? - kérdeztem értetlenül.
- Mikor akartad elmondani nekünk?
- De mit?
- Hát... hogy szerelmes vagy Adam-be. - mondta Sophie, mire én egyszerűen lefagytam.
- Tessék?
- Jól hallottad. - bólintott Alex, és leült mellénk a földre. - Szóval?
- De, ti ezt honnan tudjátok? - nyögtem kétségbeesetten.
- Látszik rajtad... nagyon. - mondta Sophie.
- De csak nekünk tűnt fel, nyugi. - mondta Alex. - Egyébként, én ellenzem.
- De hát... miért? - kérdeztem.
- Mert ő túl menő, és a lányok odavannak érte. Lásd Bia... Másznak rá, őt pedig szemmel láthatóan ez nem zavarja. - sorolta Alex. - Te túl ártatlan vagy ehhez. Kislány vagy még...
- Köszönöm szépen...
- Ami, tudod, Adam elsőre nagyon kedves és vicces. Egy idő után azonban... látszik rajta, hogy menő, és népszerű. - folytatta Sophie.
- Mióta tudjátok? - kérdeztem, miközben a számat harapdáltam, és azon kattogott az agyam, hogy hogyan tovább.
- Már akkor sejtettük, mikor először suliba jött. Mikor beszéltünk róla. Nagyon feldúlt voltál. És, nem mertél rá nézni. - mosolygott Alex. - Egyértelmű volt.
- Igen. Akkor lettünk benne biztosak, mikor Bia és Clau elkezdtek szidni... Bia túl ideges volt, te pedig kicsit későn kapcsoltál, és nem nagyon védted magad. - magyarázta Sophie. - De, engem nem zavar. A te döntésed. Ránk mindig számíthatsz.
- Igen. Én nem helyeslem, de attól még számíthatsz rám. Ha megbánt, megverem. - közölte Alex.
- Annyira... aranyosak vagytok. - mondtam a sírással küzdve. - Szerintetek nem kéne, de azért mégis biztattok.
Erre mindketten befogták a számat, és átöleltek.
- Barátnők vagyunk, nem? - kérdezte Alex.
- Számíthatsz ránk... mindig. - suttogta Sophie, mire belőlem kitört a zokogás, és magamhoz öleltem mindkettőt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése