Mindenki haragszik rám

Másnap Rob erőt vett ,magán,és odament Sophie-hoz,miközben Sophie éppen a szekrényébe pakolt. Rob pedig csak lazán odasétált, és nekitámaszkodott a szomszéd szekrénynek (ami egyébként Alex-é...)
- Szia. Te vagy Sophie.... - jelentette ki csak úgy lazán Rob, aztán,mivel nem volt benne biztos, ijedten visszakérdezett. - Ugye?
Sophie felnézett a pakolásból, és elkerekedett szemekkel bámult a fiúra. Nem csodálom... 2 éve osztálytársak, és most szól hozzá először...mármint magától.
- Igen, én vagyok. - bólogatott, aztán visszatért a rendrakáshoz. Rob próbált rendes lenni, úgyhogy megpróbált beszélgetni Sophie-val, de Sophie-nak ez kissé érthetetlen volt.
- Tudod Sophie... - kezdte Rob nem túl ötletesen. - Te nagyon kedves lánynak tűnsz...
- Ööö.. köszi. - nézett furcsán Sophie, és szerintem azon agyalt, hogy most álmodik vagy Rob őrült meg...
- És gyakrabban kellene beszélgetnünk... - próbálkozott tovább Rob. Sophie erre olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy bevágta a szekrénye tetejébe... :P
- Ezt most jól hallottam? - nézett nagyot.  - Már ne haragudj, lehet, hogy ez bunkóság, de... te miért is beszélsz velem? Úgy értem... 2 éve egy osztályba járunk, de te pont ma jöttél ide, nem tudom miért, de elég fura, hogy 2 év után tűnik fel, hogy létezem!
- De..én... - próbálkozott Rob, de Sophie befogta a kezével a száját.
- Szerintem nem magadtól vagy itt... valaki... VALAKI, próbálja 'jobbá' tenni az osztályközösséget, ezért szabadított téged rám.... :P
- Kire gondolsz? - érdeklődött Rob, aztán gyorsan visszatért a kedves hanghoz. - Persze, én teljesen magamtól vagyok itt... nem küldött senki... ez biztos.
(Én az egész beszélgetés alatt tőlük kb. 3 méterre álltam, és figyeltem őket. Sophie azonban egészen eddig nem vett észre.) Most hozzám fordultak.
- Amanda, nagyon cuki,hogy így összebarátkoztatsz a többiekkel, de nem kell erőltetni! - nézett rám állati mérgesen Sophie. - Magától sose jött volna ide... csak azért,mert ide küldted. Köszi,mindig is ilyen ismerősökre vágytam...
- Igen... én meg mindig azt akartam,hogy utasítgassanak, hogy hova menjek és mit csináljak... - folytatta Rob. - - Eddig nem éreztem úgy,hogy okvetlenül beszélne kéne Sophie-val, erre te... Lehet, hogy bunkóság, de engem annyira nem érdekel, hogy mások szeretnek vagy nem. Pár ember fontos, és bocsánat Sophie, de te nem vagy köztük.... Ez persze változhat, de akkor is... Amanda, ezt jól elintézted. :P
Én köpni-nyelni nem tudtam... Mi ez? Próbálok jót tenni, de csak rossz jön ki belőle. Próbálom elérni,hogy Rob ne csak a menő barátait lássa meg, hanem esetleg ismerje meg a többi osztálytársát is. :P
Egész nap egyikőjük se szólt hozzám. Alex értetlenül kapkodta a fejét,és nem értette,hogy mi van. Rob elpanaszolta a többieknek is, hogy mit csináltam, ezért Nick rám se nézett, hanem csak megvetően lehajtotta a fejét,ha próbáltam hozzászólni. Jessie Rob-nak köszönhetően szintén mérges volt rám, de ő hozzám szólt. Beckie-vel együtt a szünetben próbáltak beszélni velem.
- Ami, miért? Miért avatkozol Rob életébe? - kezdte Jessie.
- Én csak... próbáltam őket... megbarátkoztatni egymással. - feleltem. Beckie erre felsóhajtott, és a szemét forgatta.
- Azt hittem, hogy már átláttad, hogy Rob-ot nem igazán lehet irányítani. - grimaszolt. - Eddig nem érdekelte őt Sophie. Ezután, neked köszönhetően,már soha nem is fogja.
- Ne... ne már. - nyögtem fel. - Ennyire nem lehet gyerekes.
- Gyerekesnek nevezted a pasimat? - csattant fel Jessie. - Mégis, MIT KÉPZELSZ TE MAGADRÓL?
- Tessék? - kérdeztem a döbbenettől falfehér arccal.
- Jól hallottad. UTASÍTGATOD,HOGY MIT CSINÁLJON,ÉS KÖTELEZED,HOGY BESZÉLGESSEN A NÉPSZERŰTLEN, ŐRÜLT KIS BARÁTNŐDDEL... AZTÁN MÉG LE IS SZÓLOD! MIT KÉPZELSZ, KI VAGY TE? IDEJÖSSZ EGY MÁSIK VÁROSBÓL, AZÉRT,HOGY FELFORGASD A SULI ÉLETÉT? KÖSZÖNJÜK, HA EZÉRT JÖTTÉL,AKKOR INKÁBB NEM KÉRÜNK BELŐLED!!! - folytatta Jessie, és azzal a lendülettel berohant az osztályterembe. Én csak tátott szájjal álltam, és úgy éreztem mindjárt elbőgöm magam. :/
- Fel a fejjel... - tette a kezét a vállamra Beckie. - Majd megnyugszik. Mindenki. DE, azért, el kell ismerned, hogy elég nagy baromság volt... - mondta, aztán ő is otthagyott,mert becsöngettek. Én ügyet sem vetettem a csengőre, hanem szépen fogtam a cuccomat, és eszelős tempóban rohanni kezdtem a folyosón. A portás csodálkozva nézett rám, de én ráordítottam, hogy nem érzem jól magam, és erre kiengedett.
Mikor kiértem az utcára, pont elkezdett szakadni az eső. Jellemző... Fogtam magam, és a szakadó esőben futva hazamentem. Otthon nem volt senki. Felmentem a szobámba, bezártam az ajtót, és belevetettem magam az ágyamba. Csoda, hogy eddig bírtam, mert itt egy pillanat alatt kitört belőlem a zokogás! Órákon át bőgtem, kisebb-nagyobb szünetekkel.
Amikor a szüleim hazaértek, egy kicsit megijedtek,mert otthon találták a szétbőgött fejű, és borzasztóan hisztérikus lányukat = engem. :( Közölték, hogy a héten már nem megyek suliba, úgyhogy bizonyos szinten megnyugodtam... Ha Sophie-val és Rob-bal meg Jessie-vel valaha is kibékülök,akkor az egy csoda lesz... :P