2014. július 18., péntek

Karácsony

Amikor hazaértem este, mindenki feszült volt. Már az asztalnál ültek, de érezhetően vibrált a levegő.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Végre itt vagy! Mi történt?
- Hát... megbeszéltük. Kibékültünk, minden oké.
- Örülünk neki. - mondta Apa.
- Jó, ezen kívül mi a baj? - kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz.
- Holnapután karácsony.
- Tudom. - mosolyogtam. - És?
- Családi összejövetel. New York-ban. Holnap. - mondta Anya dühösen.
- Hogy MI? - kérdeztem döbbentem. - Holnap?
- Igen. Nagy családi buli. Az unokatesód múlt héten lett 25. Azt ünnepeljük. Meg a karácsonyt.
- Ne! Ne már! - morogtam. - Carolina?
- Igen. Mi a probléma?
Á, semmi. Csak annyi, hogy születésem óta utáltam Carolina-t. Undok volt velem, ha nem látták, akkor mindig bántott és kis bénának nevezett. A vörös hajamat egyszerűen kiröhögte. Az önbizalomhiányomat 80%-ban neki köszönhetem. Ja, és el ne felejtsem. A közös nagyszüleinket eléggé kisajátította. Ha véletlenül kézbe vettek, rögtön ott termett, hogy valami baja van. A 2. szülinapomon nem bírta elviselni, hogy (kivételesen) én vagyok a középpontban. Ezért inkább direkt magára öntötte a levest, belerúgott a székbe, hozzányúlt a sütőhöz... egy szóval: sose bírtam a csajt. 9 év van köztünk. Túl sok.
- Most mi baj? - kérdezte Apa.
Semmi Apa, semmi. Sose veszed észre, hogy Lina mennyit bánt engem.
- Muszáj menni? - kérdeztem.
- Igen, muszáj.
- De, Adam ma jött haza...
- Nem érdekel, nem fogom az életemet hozzá igazítani! Első a család.
- És, ha nekem már Adam is a család részének számít?
- Nem vagy normális. 16 éves vagy. - mondta Anya is. - Nem lelkesedem azért, hogy elcipeljük Sam-et az ország másik végébe, mert mi lesz, ha baja lesz, de megtesszük.
- Ja, mert Sam fontos, én meg nem! - csattantam fel. Fogtam magam és felrohantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a gépet, és azonnal írtam a lányoknak, és Adam-nek.
Amanda Parker:" Holnap elvisznek New York-ba. Meghalok... :P "
Adam:" Miért?"
Amanda Parker:"Családi buli. Unokatesóm szülinapja..."
Adam:"Értem. Menj csak! Majd találkozunk utána. Mikor jöttök vissza?"
Amanda Parker:"Nem tudom. De remélem, hamar. Idegbajt kapok Carolina-tól!!!!"
Adam:"?"
Gyorsan elmeséltem neki mindent. Adam megértette, aztán azt mondta, hogy menjek. Kiléptem, visszamentem a szüleimhez, és egy megnyerő műmosoly kíséretében bocsánatot kértem.
- Menjünk... bulizni!
*
(Másnap, New York)

- Megjöttünk! - kiabált Apa lelkesen, miközben csöngetett. Pár perc múlva a nénikém, Amelia nyitott ajtót. Amelia néni Apa testvére volt. Göndör, barna hajuk volt köztük az egyetlen hasonlóság.
Amelia néni

- Csakhogy itt vagytok. - ölelgetett lelkesen minket. - Gyertek be!
Bementünk, engem pedig egyből megrohantak a rossz emlékek. Pár éve megkockáztattam, hogy itt töltök egy hetet. Maga volt a pokol! Lina az egész hetet azzal töltötte, hogy piszkált. Meglökött, de direkt úgy, hogy a utolsó pár lépcsőfokot gurulva tegyem meg. Véletlenül kiejtette a kezéből az üveget, aztán rám fogta, ami miatt takaríthattam én, és persze, a kezemet is elvághattam. Utána hallgathattam, hogy béna vagyok, mert mindig megütöm/megégetem/megvágom magam.
- Hogy vagytok? - érdeklődött Amelia néni.
- Köszönjük, jól. Mindenkinek tetszik az új ház, a környék, a suli... - mesélte Anya. - Hol van John?
John bácsi Amelia néni férje.
- Ma még dolgozik, de holnap már jön. - vont vállat Amelia néni. - Hiába, ha az ember üzletember, a legváratlanabb pillanatokban kell mennie...
- Igen, persze. - bólogattunk. Amelia néni bevezetett minket a nappaliba.
- Üljetek le! Itt vannak a többiek is.
És, valóban. Ott ültek az apai nagyszüleim és John bácsi szülei is.
- Sziasztok! - öleltem meg a nagyszüleimet.
- Amanda, de megnőttél! - ujjongtak. Ja, képzelem...
- Jó napot kívánok! - köszöntem udvariasan John bácsi szüleinek.
- Üdv! - intettek mogorván. Oké, akkor ezt megbeszéltük.
- Amelia néni!  - fordultam hozzá, miközben ő éppen innivalót hozott.
- Igen?
- Hol van... ?
- Carolina? A szobájában. Öltözik. Mindjárt jön.  - mosolygott. - Már nagyon várt.
Aha, gondolom. Hogy kínozhasson.
- Akkor jó.
Ebben a pillanatban megnyikordult a lépcső. Felnéztem, és kit láttam? Carolina, személyesen. Szőke haja lobogott körülötte, ruhája pedig a tél ellenére elég rövid volt. Ja, és a haja alja be volt festve. Vörösre!
Carolina

- Hali mindenki! - mondta hangosan, és megeresztett egy hatalmas báj-vigyort.
- Carolina! Milyen szép lettél! - lelkendeztek a szüleim. Matt és Sam furán méregették Lina-t.
- Miért vörös a hajad alja? - kérdezte Sam. Lina arcáról lefagyott a vigyor.
- Nem tetszik? - kérdezte 'csalódott' hangon.
- Nem. Nem illik oda. - bólogatott Sammie.
- Sam, ne!  - súgtam oda, de késő volt. Már kimondta. Lina szeme villámokat szórt.
- Gyere Sam, menjünk a konyhába! Keressünk valamit enni! - mondta kedveskedve az öcsémnek. Sam mosolyogva ment utána.
- Matt! Gyere velem! - mondtam idegesen. A többiek addigra már nem is foglalkoztak velünk.
- Oké. Kíváncsi vagyok, mire készül. - Matt már ismerte Lina-t.
A konyhában Lina éppen Sam pofiját szorongatta, és idegesen magyarázott hozzá.
- Ide figyelj, te kis hülye-gyerek! Tudod, mennyibe került a hajam? Sokba, túl sokba, hogy leszóld. Ez a divat. Ha beleszólsz a dolgaimba, azt megemlegeted, kölyök!
Sam nyöszörgött, mert Lina túl erősen szorította.
- Engedj el!
- Jó, majd. Remélem felfogtad, amit mondtam neked. - sziszegett Lina.
- Lina, engedd el! - léptem közbe. - Nem csinált semmit.
Ellöktem Lina kezét, és felkaptam Sam-et. Piros foltok keletkeztek az arcán.
- Helló Ami! - vigyorgott Lina. - Már vártam rád.
- Ja, képzelem, hogy kínozhass.
- Mi másért? - mosolygott.
- Passz, talán a nemlétező unokatesói szeretet miatt? - kérdeztem. Lina elindult felém, ezért Sam-et gyorsan átadtam Matt-nek. - Vidd el innen!
- Oké. - mondta Matt, azzal a fiúk elszaladtak. Ketten maradtunk.
- Amanda, te semmit se változtál. Mindig a 'gyengéket' véded, aztán te szívod meg. Most se lesz másképpen. - nevetett.
- Ja, te se változtál. Kivéve, hogy répaszínű lett a hajad vége. - vigyorogtam vissza.
- Nem répa! - visította. - Borvörös!
- Aha, ez úgy borvörös, ahogy én vagyok szőke. Az én hajam borvörös. A tiéd RÉPASZÍNŰ.
- Te mondod nekem? Te, aki úgy néz ki, mintha lángolna a feje?
- Lehet, de én szeretem.
- Mindig is tré volt az ízlésed. - röhögött ki.
- Mert a tiéd olyan jó...
- Ja. Mutatok valamit. - mondta és kiment az előszobába. Éppen akkor lépett be egy srác.
- Pete! - ugrott a nyakába Lina. - Hát eljöttél!
- Megkértél rá, nem? - mosolygott a srác.
- Látod? - fordult hozzám Lina. - Biztos nem választottál volna egy ilyen csúcs pasit. Mert rossz az ízlésed.
- Ja, hogy a barátod. Grat... - motyogtam.
- Te ki vagy kicsi lány? - kérdezte kedvesen a fiú. - Én Peter vagyok, Lina barátja. És te?
Peter

- Ne törődj vele! Az unokatesóm. - legyintett Lina.
- A nevem Amanda. - vetettem oda, és gyorsan eltűntem a szemük elől...






2 megjegyzés:

  1. Jó lett a rész. És már most kiderült hogy utálom Liná-t.A másik blogodon kövi?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszi.
      Ma írtam a másik blogra.
      Itt szerintem holnap jön a kövi.

      Törlés