The story of my sadness...

Máig nem tudom, hogyan éltem túl a következő napot. Gyakorlatilag csak testileg voltam jelen, lelkileg abszolút nem.
Mikor Riry rám talált a parton, már vagy 30 perce zokogtam megállíthatatlanul. Riry letérdelt mellém, és átölelt.
- Jaj, szívem, ne sírj! Megoldjuk!
- Ugyan hogy? - mondtam szaggatottan a sírástól.
- Édesem! Kérlek. Mi történt pontosan?
Megtöröltem az arcom, és ránéztem a barátnőmre.
- Adam lefeküdt Bia-val, miután közöltem, hogy csak kihasznál engem.
Riry arcára olyan döbbenet ült ki, amit legutóbb akkor láttam, mikor a lányok mondták neki, hogy volt rock korszakom.
- De... az nem lehet... azaz.... de, hogyhogy?  - dadogott. - Istenem!
- Öhm... aha. Kb. ezt érzem én is. Csak mivel MIATTAM van, ezért elég gáz. Plusz szeretem őt.
- De a fiúk. Nick és Rob... ők hol voltak? Miért nem akadályozták meg?
- Gondolom, ők a barátnőjüknél voltak elég sokáig, aztán meg annyira fáradtak voltak, hogy nem vették észre a csajt, mert nekik külön ágyuk van, és elég messze egymástól.
- Aha. De ez nagyon gáz. Szóljunk az ofőnek?
- Mégis mit? "Tanár úr! Tegnap veszekedtem Adam-mel, aki ezért lefeküdt Barbie-Bia-val, tessék megbüntetni, mert ez csúnya dolog!" Így?
- Neee.... - nevetett Riry. - Barbie-Bia? Ez nagyon nagy! :D
- Miért, nem az?
- Dehogynem. Egy plasztikbaba...
Ekkor értek oda a többiek. Nekik is elmeséltük,hogy mi történt. Alex elsápadt, Sophie azt mondogatta, hogy szóljunk a tanároknak, Hayley pedig azonnal meg akarta verni mindkettőt. Mármint, Adam és Bia párosát....
Valahogy túléltük a nap további részét, és végre eljött az idő, hogy felüljünk a buszra. Én leültem hátra a lányokkal, Sophie mellé. Hirtelen a fiúk hangját hallottuk.
- Ajaj! - suttogtam.
Nick, Rob és Adam közeledtek felénk. Nick és Rob levágódtak elénk, Adam pedig leült Hayley mellé, mert nem volt máshol hely. Hayley azonnal odébb húzódott.
- Mocskos disznó! - sziszegte a véleményét Adam képébe, aztán elkezdett zenét hallgatni.
Adam tátott szájjal bámult, aztán engem kezdett keresni a tömegben. Mikor meglátott, (nem volt nehéz, csak jobbra kellett fordulnia) és meglátta a szétbőgött fejemet, nyilván elcsodálkozott.
- Amanda.... mi történt veled? - kérdezte.
Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Sophie azonban megoldotta.
- Szereztél neki egy kellemes napot! - suttogta, de még én is megijedtem, úgy sütött a hangjából az indulat. - Ja, üdvözöljük a barátnődet.
- A mimet?
- Ja, bocs, hogy ti ilyen 'erkölcsösek' vagytok? - horkant fel Sophie. - Akkor fogalmazok érthetőbben. Bia-t, akivel egész éjjel az ágyban voltál !!!
- Sophie, elég lesz. - motyogtam, mert a többiek kezdtek ránk figyelni.
- Nem lesz elég. Tudnia kell, hogy ez neked mekkora szenvedés... - háborgott Sophie. - Végre el kéne mondanod neki, hátha megérti.
- Mit mondjon el? - érdeklődött Adam.
- Hát, hogy sze.... - kezdte Sophie, de befogtam a száját.
- Nem! Lefeküdt Bia-val. Nem adjuk meg neki ezt az örömöt! - mondtam Sophie fülébe.
- Értettem. - sóhajtott Sophie.
- Nem zavar, hogy mondani akartál valamit? - kérdezte Adam.
- Nem. - közölte Sophie, és ezzel lezárta a beszélgetést. Én bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és elkezdtem rádiót hallgatni. Nem volt jó ötlet, mert 10 másodperc múlva megint folytak a könnyeim. Sophie rémülten nézett rám. - Mi baj?
- A zene... - motyogtam. Sophie kikapta a fülemből az egyik fülhallgató-félt, és belehallgatott.
- Mi ez a borzadály?
- Cascada: Everytime we touch, lassított verzióban.
- Ezt is csak te tudod előállítani! Bekapcsolod a rádiót és találsz egy ilyet!- dühöngött Sophie. - Miért ilyen szomorú ez?
Hallgatta egy kicsit, aztán egyszerűen átkapcsolt máshova.
- Ezt nem! Nem depizünk! - mondta szigorúan.
- Oké.  -mondtam, és azt hallgattam, amit ő talált. Nem tudom, mi volt az, de pörgős volt, és rock.

*

Otthon kipakoltam, aztán bezárkóztam a szobámba. Benyomtam A Wonderwall-t, aztán az Everytime we touch-ot. Végre kisírhattam magam. Hirtelen kopogtattak.
- Ki az? - kérdeztem sóhajtva. Már bőgni se hagyják az embert.
- Adam keres. - tájékoztatott Matt.
- Megmondanád neki, hogy tűnjön el?
- Persze, de szerintem hallotta. Itt áll mellettem.
- Adam, tűnj el! - ordítottam az ajtónak.
- Elment. - kommentálta az eseményeket Matt pár perc múlva.
- Huhh... - mondtam. Ekkor valami koppant az ablakomon. Kinyitottam az ablakomat, és kiálltam az erkélyre. Adam dobálta az ablakomat!!
- Nem megmondtam, hogy tűnj el? - érdeklődtem 'kedvesen'.
- Hallgass meg, kérlek!
- Nem. Bocs, de eljátszottál mindent. A bizalmamat, az érzéseimet...
- Milyen érzéseidet? Miért beszél mindenki érthetetlenül? - fakadt ki a fiú.
- Szerettelek. - mondtam ki hirtelen. - És most is szeretlek. Azóta, mióta fellöktelek a folyosón.
Adam tátott szájjal bámult.
- Bocs, de már mindegy. - folytattam. - Rátaláltál Bia-ra, remekül elvoltatok éjjel, gondolom. Legalábbis így mesélte.
- Amanda, én... mekkora egy balek vagyok! - kapott a fejéhez Adam. - Had magyarázzam meg!
- Kösz, nem érdekel. Bocs, de most jött el a pont, hogy elegem van. Sok boldogságot Bia-val! Nyilván én csak Róza voltam a Rómeó és Júlia sztoridban... ja, az nem stimmel. Akkor passz... valaki. :P
- Nem, ezt már mondtam. Te vagy Júlia.
- Akkor Júlia nem akar többé Júlia lenni! - fakadtam ki. - Amúgy is, elég pocsék Rómeó lennél. Úgyhogy, Júlia lelép! A te életedből örökre. - mondtam színpadiasan, és visszamentem a szobámban, bezártam az ablakot, és behúztam a függönyt. Még láttam, hogy ott áll pár percig, és az ablakot bámulja. Talán jelentettem neki valamit... talán nem. Már mindegy.
Ekkor gördült le egy könnycsepp az arcomon, és én nem töröltem le. Néztem a fiút a függönyön keresztül, és csorgott a könnyem... közben pedig Cascada utoljára suttogta el a dalban:"I can't let you go...Want you in my life..."

"Júlia lelép. A te életedből örökre!"