Az ördög érkezése

Sziasztok!
A Must-on már mondtam, de akkor leírom itt is: egyik héten ide írok, másik héten oda. Múlthéten oda írtam, úgyhogy most ez jön. :)
Nem hosszú, de szerintem holnap is tudok részt hozni.



2 nap múlva álmosan és dühöngve vártam a repülőtéren. Természetesen pont azzal a géppel kell jönniük, ami reggel 7:10-re ér ide, és nekünk természetesen ki kell értük mennünk. Ez még nem is lenne tragédia, ha a reptér nem jó 40 perces kocsiútra lenne tőlünk. Ami azt jelenti, hogy kelhettem hatkor. :P
A repülő már megérkezett és a hangosbemondó éppen a csomagok átvételére kérte a tisztelt utasokat. Én az egyik széken ültem és erősen küzdöttem az elalvás ellen.
Kb. 10 perc múlva Apa felállt és integetni kezdett. Én felkaptam a fejem, aminek az lett a következménye, hogy lefejeltem a széktámlát. Áú.
Lassan felálltam a nyakamat dörzsölgetve. Ott jöttek, éppen velünk szemben. A nagyszüleim, a maguk lassú tempójában, kíváncsian nézegettek körbe. (Még sose jártak itt.)
Amelia néni és John bácsi a bőröndjeiket húzták maguk után és lelkesen integettek. Ekkor láttam meg Lina-t és attól a pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy a csaj bolond. Tél van, nincs meleg, erre ő megjelenik a reptéren napszemcsiben, rövidgatyában egy darab hátizsákkal.

Szerencsére a fura vörös csík eltűnt a fejéről, remélem rájött, hogy hülyén nézett ki vele. Lina odaért hozzánk és hatalmas vigyorra húzta a száját.
- Szép napot mindenkinek! - vigyorgott. Utána észrevett. - Veled meg mi van?
- Reggel 7:20 van. - nyögtem.
- Ja persze. Nálatok. Nálunk dél körül lehet.
- Később meg fogsz bolondulni az időeltolódástól. - legyintettem, de ő egyszerűen kiröhögött.
A parkolóban aztán a következő problémával szembesültünk. A kocsinkban nem férünk el tízen. Apa, Anya, Matt, Sam és a nagyszülők beültek. Az utolsó ülésre beült Amelia néni, aki 'gyorsan kipakol, amint hazaérnek'.
Én ott maradtam John bácsival és Lina-val. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kommunikáljak velük, így leültem egy székbe és vártam, hogy Apa visszaérjen a kocsival.
A telefonom csörgésére ébredtem fel.
- Igen?  - szóltam bele.
- Édes lányom, hol a fenében vagy? - ordított apám a vonal másik végén.
- Miért, te hol vagy? - kérdeztem vissza. Majd körbenéztem és egy fokkal idegesebben tettem hozzá. - Sőt. Lina-ék hol vannak?
- A kocsiban ülnek. Te hol a francban vagy?
- Itt ülök egy széken. Mikor mentek el? Nem bírtak volna szólni?
- Mit csináltál, hogy nem vetted észre, hogy elindulnak?
- Aludtam egy picit. - motyogtam.
- Azonnal emeld fel a segged, mert ha 3 percen belül nem vagy itt, mehetsz busszal! - mondta apám és lerakta. Én meg elindultam valamerre, mivel a parkolót egyszer láttam eddig, nemtom merre van. Végül meg lett, de csak 8 perc bolyongás után. Mikor leértem, éppen láttam a kocsinkat, amint félelmetes gyorsasággal húz ki a kijáraton. Káromkodtam egy sort és visszamentem. Megnéztem, hogy a buszmegálló, utána kimentem oda és vártam egy 10 percet a buszra. Szerencsére volt nálam pár dollár, mert különben igen nagy gáz lett volna.
 A buszon ülőhely alig volt és nem is igen mertem leülni, mert akkor megint elalszom. Így hát végigálltam a hosszú utat, csomagokkal és vigyorgó turisták testrészeivel a hátamban. A busszal csekély 1 óra alatt haza is jutottam.
Hazavánszorogtam, felmentem az emeletre és dőltem volna be az ágyamba, mikor megláttam, hogy Lina cuccai szanaszét vannak a szobámban. Ezek szerint a szüleim kedvesen berakták a szobámba a csajt. Úgy döntöttem, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy balhézzak velük emiatt, így fogtam magam és egyszerűen magamra zártam az ajtót és bedőltem az ágyba. Azonnal elaludtam.
Elalvás előtt még megpróbáltam kitalálni, hogy majd hogy rakjam ki innen az agyilag is szőke unokatesómat. Nem jutottam semmire, mert az agyam rövidzárlatra kapcsolt és onnantól kezdve órákig teljes áramszünet volt a fejemben. Lina-val majd foglalkozom alvás után.

Készülődés

Sziasztok!
Ezt a hetet is túléltem, vagyis most megörvendeztetlek titeket egy újabb résszel. :D




A karácsonyig hátralevő hetek szinte repültek. Mintha mindenki csak most fogta volna fel, hogy végzősök vagyunk. A tanárok rengeteg leckét adtak, feleltettek, dogát írattak, kíméletlenül hajtottak minket. Mi pedig csak kapkodtuk a fejünket, hogy mi a következő ránk váró feladat. Ideje volt, hogy szünet legyen.
A szünet előtti csütörtök este a konyhában ültem és a másnapi kémia dolgozatra tanultam. (Természetesen Ms. Smith pont az utolsó nap írat, mert miért ne.) A szüleim is a konyhában ültek, ők zh-kat javítottak.
- Apa. - jutott eszembe hirtelen valami.
- Igen kislányom? - mondta apám rám se nézve, mert nagyban pipálta a helyes válaszokat.
- Hogy lesz a karácsony?
- Ezt hogy érted?
- Megint megyünk New York-ba? - kérdeztem aggódva. A tavalyi karácsony ugyanis gyökeresen változtatta meg az életemet. Halálosan összevesztem a családom egyik felével, megismertem Pete-et, aki utána majd egy évig zaklatott, stb. Szóval féltem visszatérni oda.
- Nem tudom. - válaszolt őszintén Anya.
- Egy éve nem láttuk a családot. - mondta Apa. - Nekem hiányoznak.
- Értem persze. De megint családi cirkuszt akarunk karácsonykor? - vetettem fel.
- Miért kell feltétlenül cirkusznak lennie? - csattant fel Apa. - 18 éves vagy, Lina pedig 26, nem igaz, hogy nem bírtok értelmes felnőtt módra viselkedni.
- Még nem vagyok nagykorú. - szóltam közbe. - Még 3 évig.
- Nem vagy vicces kislányom! - legyintett Apa.
- Bocs.
- Tehát. Nem tűröm, hogy a ti nevetséges rivalizálástok miatt megszakadjon a kapcsolat a családommal. Amelia a nővérem, John a sógorom, Lina pedig az unokahúgom. Én szeretem őket.
- Kérlek Apa, ne kényszeríts, hogy ott bájologjak velük. Alig látjuk őket, kb. semmi közünk nincs hozzájuk, karácsonykor sem kell eljátszani a boldog nagycsaládot. - magyaráztam. - Semmi kötődés nincsen. Itt viszont itt vannak a lányok, Adam...
- Ne gyere nekem a pasiddal! Nem a férjed, csak a barátod.
- De nekem fontos.
- Persze, de ez csak egy múló kis kaland. - mondta Apa, én pedig nagyon megbántódtam. - Gimnazisták vagytok az isten szerelmére! Bármikor szétmehettek, mert vége van a nagy szerelemnek.
- Nagyon kedves tőled. - álltam fel szomorúan.
- Még nem fejeztem be. - mondta Apa a legszigorúbb 'szülős' hangján. - Nem tűröm, hogy a pasidat a család elé helyezd. Meg kell végre tanulnod, hogy van egy sorrend.
- De Apa... - nyögtem. - Ez annyira igazságtalan és semmi realitás nincs benne.
- Ne kérdőjelezd meg, amit mondok! 18 éves vagy, semmit se tudsz még a világról.
- Azért nem kellene ennyire durván... - szólt közbe Anya, de én már kirohantam onnan. Egyenesen a szobámba. Nem kezdtem sírni, mert egy ideje egyszerűen nem megy és ez olyan fura. Mindig is érzékeny kislány voltam, de újabban nem tudok sírni, akkor se, ha jól jönne. Na mindegy.
Csak ültem a földön és gondolkodtam. Hogy lehet, hogy Apa ennyire nem érti meg a nézőpontomat?

*

(Másnap délután)

 Amint hazaértem, elégedetten dőltem hanyatt az ágyamon. Vége a sulinak idénre! 2 hét teljes szabadság!

Hirtelen Anya kopogott az ajtómon, utána csendben belépett és leült mellém.

- Beszéltem apáddal. - mondta halkan. Én felültem és kérdőn néztem rá.
- Igen?
- Nem megyünk New York-ba.
- Éljen! - emeltem a karomat a magasba és felpattanva ugrálni kezdtem.
- Helyette ők jönnek ide. - fejezte be Anya. Én a mozdulat közepén egyszerűen lefagytam.
- Hogy MICSODA?
- Jól hallottad. A nagyszüleid, Amelia néni, John bácsi és Lina idejönnek.
- De ez most komoly? Ide? Ők? Ennyien?
- Igen, teljesen komoly. Van vendégszobánk, kettő is.
- Öt embernek?
- Jó, hát azt még ki kell gondolni, hogy Lina hol alszik.
- Az én szobámban biztos nem. - mondtam rögtön. - Még csak az kéne.
- Jól van, értem. Majd kitaláljuk. Az a lényeg, hogy nem utazunk el.
- Helyette ők jönnek. - forgattam a szemem.
- Azért teljesen tényleg nem lehet ignorálni őket.
- Értem, persze. - bólogattam.
- Csak ennyit akartam. - mondta Anya és felállt, hogy kimenjen.
- Apa?
- Dolgozik még. Ha hazajön, beszélj vele! - Azzal kiment. Én pedig egyedül maradtam a fejemben repkedő kérdéssel: Ha Lina idejön, hogy fogom én azt kibírni?
Kb. 5 percet bambultam így, utána a géphez pattantam és írtam a lányoknak a közös chat-be.
Amanda Parker: "Lányok! Kicsit gáz van. Lina idejön karácsonyra!!!! Hozzánk. #gonnadie"
Pár perc múlva jött is a válasz. Természetesen Sophie-tól, aki újabban éjjel-nappal a telóján lóg.
Sophie Sobrado: " Lina Pete exe, akivel tavaly összevesztél, ugye?"
Amanda Parker: " Aha. "
Alexandra: " Istenem, hogy neked mindig valami bajod van. Túl fogod élni. Majd nem leszel mindig otthon és pont."
Riry Johnson: " Ami, ne stresszelj már, szünet van! Minden meg fog oldódni. Lina felnőtt, talán képes éretten viselkedni pár napig."
Amanda Parker: "Mint tavaly, ugye? :P "
Riry Johnson: " Hidd el, ő se lesz mindig ilyen. Plusz talán már nem haragszik rád."
Hayley: " Újabb drámai fordulat kis főhősnőnk életében. A gonosz unokatesó visszavág.... basszus, ebből rendezek egy filmet. :D "
Amanda Parker: " Hayley!"
Hayley: " Mi van? Mi rosszat mondtam?"
Amanda Parker: " Nekem ez igenis fontos. Lina egész eddig pokollá tette az életemet, ha találkoztunk. Most meg idejön. A házunkba. Kihez költözhetek át az ünnepek idejére?"
Hayley: " Adam-hez. Tudtommal a pasid. Biztos szívesen lát."
Amanda Parker: " Náluk nincs hely. Plusz azért az milyen lenne már?"
Alexandra: "Miért, a barátnőidhez költözés a családod miatt milyen lenne már? #lenézőfej"
Cecy: "Alhatsz Adam szobájában. Ott elférsz. :D "
Amanda Parker: " Na nem nem nem nem nem és nem. Pláne nem."
Cecy: " Biztos szívesen lát. ():) "
Sophie Sobrado: " Az ágyában... :D LOL "
Amanda Parker: " SOPHIE!!!!!"
Sophie Sobrado: " Mi van?"
Amanda Parker: " Nem alszom az ágyában."
Sophie Sobrado: " Miért nem? :D "
Cecy: " Üzeni, hogy felőle alhatsz ott."
Amanda Parker: " Ez most nem komoly, ugye?"
Cecy : " De. Most kérdeztem meg."
Amanda Parker: " Na jó. Mentem és elásom magam."
Ezzel kiléptem. Basszus, csak tanácsot akartam kérni, erre elkezdenek a (nemlétező) szexuális életemre utalgatni? Hát normálisak ezek? (Valószínűleg nem. Tekintve, hogy én se vagyok az.)
Amikor Apa hazajött, megbeszéltem vele és kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól. Most itt vagyok és rettegve várom a holnaputánt, amikor Lina-ék megérkeznek.

Winter

Sziasztok!
Nem tudtam tegnap jönni, mert kicsit durva volt itthon a helyzet. Húsvét van/volt, ilyenkor mindenki kicsit idegesebb a szokottnál és előbb-utóbb valakinek betelik a pohár és akkor .... szóval az durva. Nem jutottam géphez. :( Bocsánat.





A békülés után hetekig nem történt semmi izgalmas. Suli, tanulás, érettségi-előkészítők, lányokkal mozi, Adam-mel sétálás... Ennyi. Adam közben dolgozott, de nem túl sokat. Közte és John között érezhetően volt egy kis feszültség, ami a múlt tekintetében teljesen érthető. Ennek ellenére kéthetente Adam lelkiismeretesen bejárt John irodájába és tette a dolgát.
Pete viszont teljesen eltűnt. Egyszer sem keresett, üzent, stb., hogy egy szemét dög vagyok. Pedig kicsit annak éreztem magam.
Közben Sophie is betöltötte a 18.-at. Nagy bulit szerveztünk neki a csajokkal, nagyon örült. Arra mondjuk mi sem számítottunk, hogy a buli közepén betoppan egy 8 tagú olasz família. :D Sophie unokatesói, nagynénik, nagybácsik és a nagyszülők!!!
Sophie családja egyszerűen zseniális volt. A nagyszülők (Carla és Paolo) azonnal legidősebb unokájuk nyakába ugrottak. Sophie 2 nagynénje és 2 nagybácsija minket is megölelgetett, ami nem kicsit volt furcsa négy vadidegentől. Végül az unokatesók, Eva és Sara csatlakoztak hozzánk. A 9 éves ikrek egy pillanatra sem mozdultak el Sophie mellől, így kénytelenek voltunk felfüggeszteni a 'felnőttes beszélgetést' . :D
A Sobrado família végül egész kellemes társaságnak bizonyult. Egyedül az volt zavaró, hogy a nagyszülők kicsit törték az angolt, mi pedig egyáltalán nem beszéltünk olaszul, úgyhogy a nagyszülőkkel való kommunikáció kicsit bénára sikeredett. A két kislány beszédén érződött, hogy tanulnak angolul, így velük tudtunk beszélgetni. Ami nagyon meglepett mindannyiunkat, az az volt, hogy Sophie egyáltalán nem beszél olyan nagyon perfektül olaszul.
Nagyon kellett gondolkoznia néhány szónál. Cecy ezt szóvá is tette súgva.
- Sophie olasz, nem?
- De. - felelte Alex.
- Akkor miért beszél így? Nagyon rossz hallgatni. Olyan amerikai akcentusa van, hogy hú...
- Ő már itt született. - magyarázta Alex. - Sose élt Olaszországban. Mennek minden évben látogatóba, de ő angolul beszél gyakrabban, a szülei hiába tanították meg olaszul...
- De Sophie olasz! Olyan, mintha külföldi lenne. Nézd meg most is! - mutatott Cecy Sophie-ra, aki éppen belegabalyodott az igeragozásba. - Láthatóan nehezen megy neki.
- Látjuk, de mit tudunk vele csinálni? - vont vállat Hayley. - Nem tudjuk megtanítani jobban olaszul.
- A szüleinek kellene ezzel foglalkozni.
- De ugyan mikor? - kérdezte Riry, majd lopva Sophie mamájára mutatott. Most is csak félig figyelt a családi beszélgetésre, kezében papírokkal ücsörgött és nagyban jegyzetelt rájuk.
- Szegény. - mondta Cecy.  - Így már értem. De ez akkor sem maradhat így.
- El kéne küldeni egy nyelvtanfolyamra, komolyan. - mondtam, mert Sophie megint valami olyat mondott, amit rajta kívül senki nem értett meg. Az olasz családnak túl sok volt benne az akcentus, mi meg a szót nem ismertük.
- Nem is olyan rossz ötlet. - gondolkodott el Alex.
- Mondjuk lenne egy bája annak, hogy az olaszt elküldjük egy olasz nyelvtanfolyamra. - nevetett Hayley.
- A saját anyanyelvét had tudja már jól. - mondta Cecy. - Beszélni kéne a szüleivel.
- Jó, majd beszélünk.
Lassan hazaindultunk. Elköszöntünk a családtól. A nagymama kedvesen megjegyezte, hogy olyan speciale (gondolom különleges) hajam van, mire nagy büszkén válaszoltam neki az egyetlen olasz szóval, amit tudok.
- Grazie. - Ennek az olasz 'köszönömnek' annyira megörült, hogy levágott nekem egy egész monológot olaszul, én meg csak pislogtam, hogy mi van.
- Mosolyogj, bólogass és mondd, hogy sí! - súgta a fülembe Esther. Én így is tettem, mire a nagymama nevetni kezdett, majd megpaskolta a vállamat és visszaült a helyére.
Hazafelé menet azon töprengtünk, hogy hogyan tudnánk segíteni Sophie-nak. Végül Riry-nek támadt egy jó ötlete.

Húsvét

NAGYON BOLDOG HÚSVÉTOT MINDENKINEK!!!

PIHENJETEK SOKAT, ÉLVEZZÉTEK A SZÜNETET! :)

HOLNAP JÖVÖK.

*NYUSZIK* <3

Bűnbocsánat

Ne haragudjatok. 3 hete nem írtam. Nem tudom, mi van velem mostanában, engem is zavar, hogy nem írok, mert érzem, hogy hiányzik, de egyszerűen nem megy. Van, hogy elfelejtem az egészet, ha meg eszembe jut, akkor időm és energiám sincs ezzel foglalkozni. Igyekszem mostantól. Vagyis próbálok.





Miután elengedett, megsimogatta az arcomat és félénken elmosolyodott.
- Te se haragudj. - mondta.
- Azt tetted, amit mindenki tett volna. Teljesen jogos, hogy látni sem akartál. Megfosztottalak álmaid munkájától.
- De akkor sem kellett volna ezt tennem veled! - ölelt meg jó szorosan. Utána újra a szemembe nézett. - Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármilyen munka, akkor is, ha mindig is arra vágytam. Szeretlek és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni!
- Én is szeretlek. - suttogtam. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Elkéstünk. Ráadásul kémiáról.
- Menjünk, hátha még nincs bent! - riadt meg Adam, mert neki is eszébe jutott, hogy Ms. Smith nyilván örömmel ad nekem egyest/intőt/akármit a késésért.
- Ugyan kérlek. Úgyis bent van. - legyintettem. - Ne menjünk be!
- Tessék? - rökönyödött meg Adam.
- Úgy érzem, ezt azért meg kellene beszélnünk és nem szeretném tovább halogatni. Ms. Smith fog még eleget balhézni velem, szerintem beérem eggyel kevesebbel is. - mosolyogtam.
- De hogy magyarázod ki?
- Majd kitalálom. Gyere! - ragadtam meg a kezét és kihúztam a folyosóra. Kihalt volt. Csöndben lépkedve elértük az osztálytermünket, ami a mosdó melletti utolsó terem volt, tehát tökéletesen ki tudom majd magyarázni, hogy miért vagyunk itt. Hiszen 'rosszul lettem és le kellett ülnöm és hányingerem is van, tehát nem mehettem messzire a mosdótól'. Ki van ez találva. ;)
- Tehát. - pattantam föl a padom tetejére. Adam mellém ült. - Elmeséljem a fotózás részleteit is vagy azt hagyjuk?
- Természetesen meséld el.
Gyorsan felvázoltam neki a helyzetet. Mindent elmondtam, kivéve az utolsó csókot. Azért attól kiakadna. Adam így is eléggé megdöbbent.
- Megkeresem. Most már biztos. - dühöngött.
- Nem kell. Tényleg békén hagy.
- Eddig is ezt mondta. Nem bízom benne.
- Érthető. De ez most más volt. Én hiszek neki. Őszintén mondta, hogy békén hagy.
- Persze. Hogyne. Miután bevallotta, hogy nem áll le, amíg meg nem kap. - legyintett.
- Az engem is megijesztett.  -vallottam be. - De ne csesztessük! Nagyon megbántottam.
- Szegény, meg ne sajnáljam. Megcsókolt, nyomult, hagyta, hogy szarul érezd magad miatta, és ezek után sajnáljam őt, mikor végre felfogja, hogy az én barátnőm vagy és velem akarsz lenni?
- Nem, nem azt mondom, hogy sajnáld. Csak... próbáld megérteni, hogy neki is lehet nehéz.
- Jó, legyen. Mindenkinek az. Ilyen az élet.
- Hagyjuk inkább, oké? - kérdeztem.
- Persze.
Ekkor kicsöngettek.
- Na, menjünk, magyarázzuk ki magunkat! - pattantam fel.
- De biztos vagy magadban!  - csodálkozott Adam.
- Baj? - néztem rá. Adam picit elpirult.
- Dehogy. Csak szokatlan tőled. De nagyon tetszik. - puszilt meg.
- Akkor jó. Na gyere! - ragadtam karon. Előadtam az osztályfőnöknek a szegény beteg Amanda-sztorit, aki biztosított, hogy az igazolatlant törli mindkettőnk ellenőrzőjéből. Adam ámult, hogy képes voltam hihetően előadni, hogy jaj, de rosszul vagyok. Én is büszke voltam magamra. Különösen azért, hogy képes voltam megbeszélni és lezárni ezt az ügyet vele. Bűneim bocsánatot nyertek. :)

Bátorság

Sziasztok!
Itt vagyok megint, végre gyógyultan! :D
Igyekszem hosszabbra írni a mostanit, mint a múltkori.






Hétfőn nagy nehezen felkeltem. Semmi kedvem nem volt suliba menni, mert féltem Adam reakciójától, de tudtam, hogyha nem teszem meg, még rosszabb lesz. Ha mástól tudja meg, mi történt... mondjuk John kirakja a netre a képeket... azt nem élem túl.
Ezt mondogatva öltöztem és ettem, majd kiléptem az ajtón. Hideg volt és rögtön kaptam az arcomba egy adag falevelet. Imádlak ősz! :P
Félúton összefutottam Sophie-val. Aggódva nézett rám, majd félénken megeresztett egy mosolyt.
- Szia! Jobban vagy? - kérdezte.
- Ja, nem voltam beteg. Vagyis nem annyira. - magyarázkodtam.
- Akkor? - ráncolta össze a homlokát.
- Majd elmesélem. Adam-mel összebalhéztunk elég rendesen. És nem beszéltünk azóta.
- És ezért te száműzetésbe vonulsz, hogy még esélytelenebb legyen kibékülni?
- Nem, csak féltem a szemébe nézni. Mert az én hibám és haragszom magamra, de tudom, hogyha bocsánatot kérek, se érdekli.
- Hát oké. - bólogatott Sophie.
- Adam hogy van?
- Nézd... - sóhajtott Sophie. - Nem beszéltem vele túl sokat. Annyit mondott, mikor kérdeztem, hogy hol vagy, hogy nem tudja, biztos beteg vagy és majd jössz, amikor jössz. Ennyi. Nem beszélt rólad.
- Úgy nézem, tényleg be van rágva rám. - sóhajtottam.
- Szerintem is. - mondta Sophie. Hát, nem mondom, hogy megnyugtatott.
A suliban rögtön Adam-et kerestem, de nem volt még ott. Idegbajosan figyeltem a bejárati ajtót, hátha belép, de csak nem akart megérkezni. Becsöngettek. A matektanár már éppen becsukta volna az ajtót, mikor egy kívülről elkapták azt és belépett Adam.
- Jó reggelt! - vetette oda a tanárnőnek. Utána hanyagul a helyére sétált (Nick mellé). Mielőtt leült volna, óvatlanul az én helyem felé pillantott, és ekkor észrevett. Alig láthatóan megrándult az arca, aztán leült és az óra további részében nem nézett felém.
Én alig tudtam koncentrálni a nagyon hasznos geometria anyagra. Egyébként sem a kedvencem, de ilyenkor különösen nem megy.
Kicsöngetés után lassan felálltam és elpakoltam a cuccomat. A többiek már kimentek, mire végeztem. Adam azonban még a tanárnővel beszélt. Én igyekeztem húzni az időt, noha tudtam, hogy meg kell tennem.
- Ne félj Ami, meg tudod csinálni! - mondogattam magamnak. A tanárnő végre kiment és Adam is nekiállt pakolni. Továbbra sem nézett rám, pedig tudta, hogy ott vagyok.
Elindultam felé. Remegett a lábam, és féltem, hogy összeesem vagy elájulok. Olyan ez az egész, mint tizedikben, mikor összevesztünk... Csak az ne ismétlődjön meg, könyörgöm!
- Adam. - szólaltam meg halkan. Ő erre megmerevedett, majd lassan megfordult. Felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett. - Én szeretnék bocsánatot kérni. A hisztimért. Nem érdemelted meg. Ne haragudj.
Továbbra sem szólalt meg, csak állt, keresztbe tett kézzel.
- Túlreagáltam a helyzetet. - folytattam. A lábam most már láthatóan remegett, ami Adam figyelmét sem kerülte el, mert kérdőn lepillantott a térdemre, majd rezzenéstelen arccal nézett tovább a szemembe.  - Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Nem volt igazam. Csak kiakadtam Apa beszólásán. Nem kellett volna kiabálnom veled. Ne haragudj.
Adam továbbra sem szólalt meg, én pedig kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is vége lesz ennek a hülye helyzetnek. Ideje volt előállni az adu ásszal.
- Beszéltem John-nal. - mondtam. A szemében erre felvillant valami, talán a kíváncsiság, de továbbra is pókerarcot vágott. - És visszavett. Tiéd a munka.
Adam végre megmozdult. Most már világosan látható volt a döbbenete.
- Mivel vetted rá? - kérdezte hirtelen. A hangja kemény volt, semmi kedvesség nem volt benne.
- Tessék? - pislogtam.
- Valamit tenned kellett ezért.  - mondta. - Nem is keveset. Tehát?
- Modellt kellett állnom egy fotósnak. - motyogtam. Nagyon szurkoltam, hogy ne piruljak el, mert akkor az egész sztorit elő kell adnom, azt pedig nem akartam. De hiába minden próbálkozásom, együtt vagyunk több, mint egy éve, Adam pontosan tudja, hogy mikor titkolok valamit.
- Rendben. És pontosan milyen volt ez a fotózás? Látszik, hogy titkolsz valamit, szóval ne is próbálkozz a ködösítéssel!
- Pin-up lánynak kellett öltöznöm. - suttogtam, és éreztem, hogy lángol az arcom. - És Pete Swan volt a fotós.
- TESSÉK? - kérdezte fenyegetően Adam.
- Ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem megyek bele. - mondtam halkan. A könnyeim gyűlni kezdtek a szemembe. Pár pillanatig csönd volt. Nem bírom sokáig visszatartani a sírást, így elindultam, hogy legalább ne Adam előtt bőgjek. Az ajtó előtt nem sokkal azonban Adam elkapta a karomat és visszahúzott. Magához húzott és én ettől az ismerős érzéstől nagyon megkönnyebbültem. Természetesen a könnyeim azért utat törtek maguknak, úgyhogy jót zokogtam Adam-hez bújva.
- Bocsáss meg! - suttogtam, miközben a könnyeim patakokban csurogtak az arcomon.
Adam a szemembe nézett és végre valami olyat is láttam a szemében, ami reménykedésre adott okot: megértést. És ugyanazt a fájdalmat, ami valószínűleg az enyémben is látszódott. Ekkor pedig megcsókolt. Tudtam, hogy történjék bármi, tudjon meg bármennyit a fotózásról, nem fog elhagyni, mert szeret és őt is nagyon megviselte az elmúlt hét.
Jöjjön bármilyen vita vagy probléma, megoldjuk. Együtt.

Muszáj tisztázni

Ne haragudjatok a múlt heti üres járatért, nagyon sűrű hétvégém volt, nem tudtam géphez jutni egyáltalán. Szerintem holnap nem lesz poszt, mert megint van elég sok dolgom, illetve beteg is vagyok. :(
A mostani is rövid lesz.






Miután hazamentem nagy nehezen, felrohantam az emeletre, az ágyamra vetődtem és zokogtam tovább. Nem érdekelt, hogy a szüleim megbüntetnek azért, mert elmentem. Matt és Sam rémülten bámultak, nem tudták, hogy mit csináljanak velem.
- Hagyjatok...  - nyögtem két könnyzápor között.
- De Ami, minden rendben? - kérdezte Sam, miközben a hátamat simogatta.
- Nem, semmi sincs rendben. - sírtam.
- Tudunk segíteni? - kérdezte Matt is.
- Nem nagyon. - ráztam a fejem. Erre mindketten megöleltek. Szorosan. Én visszaöleltem őket és nagyon örültem, hogy vannak nekem.
Utána odaálltam Anyáék elé és bevallottam, hogy hol voltam és miért vagyok ennyire szarul.
- Kislányom, megmondtam, hogy nem neked való ez a munka. - simogatta a hajamat Apa, miközben szorosan hozzábújva sírtam.
- Ezzel nem segítesz neki. - mondta Anya Apának.
- Mondja csak! - suttogtam. - Megérdemlem. Én csak jót akartam, de természetesen rosszul sült el.
- Kicsim, még bőven jóvá tudod tenni.
- De Adam is mérges, Pete utál, és nincs szívem megmondani Adam-nek, hogy mit tettem.
- Figyelj rám. - fogta meg az arcom Apa. - Ha az a fiú igazán szeret téged, akkor meg fogja bocsátani.
- Apádnak igaza van. - mondta Anya is.
- I-igen. - nyeltem nagyot.
- Mondd meg neki! Nincs mit veszítened.
- Nem tudom Apa...
- Próbáld meg drágám! Hidd el, hogy megérti.
- Még meggondolom. - mondtam. Pár perc múlva felmentem a szobámba és gondolkodtam. Apának tulajdonképpen igaza van. Meg kell mondanom Adam-nek. Ha nem érti meg, akkor igazából mindegy is. Tudom, hogy nehéz dolog és ez nem olyan, amin annyira könnyen túl lehet lépni. De Adam olyan srác, aki különleges. Meg fogja érteni. Mert szeret. Tudom, hogy szeret.
Muszáj beszélnem vele erről.