Bűnbocsánat

Ne haragudjatok. 3 hete nem írtam. Nem tudom, mi van velem mostanában, engem is zavar, hogy nem írok, mert érzem, hogy hiányzik, de egyszerűen nem megy. Van, hogy elfelejtem az egészet, ha meg eszembe jut, akkor időm és energiám sincs ezzel foglalkozni. Igyekszem mostantól. Vagyis próbálok.





Miután elengedett, megsimogatta az arcomat és félénken elmosolyodott.
- Te se haragudj. - mondta.
- Azt tetted, amit mindenki tett volna. Teljesen jogos, hogy látni sem akartál. Megfosztottalak álmaid munkájától.
- De akkor sem kellett volna ezt tennem veled! - ölelt meg jó szorosan. Utána újra a szemembe nézett. - Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármilyen munka, akkor is, ha mindig is arra vágytam. Szeretlek és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni!
- Én is szeretlek. - suttogtam. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Elkéstünk. Ráadásul kémiáról.
- Menjünk, hátha még nincs bent! - riadt meg Adam, mert neki is eszébe jutott, hogy Ms. Smith nyilván örömmel ad nekem egyest/intőt/akármit a késésért.
- Ugyan kérlek. Úgyis bent van. - legyintettem. - Ne menjünk be!
- Tessék? - rökönyödött meg Adam.
- Úgy érzem, ezt azért meg kellene beszélnünk és nem szeretném tovább halogatni. Ms. Smith fog még eleget balhézni velem, szerintem beérem eggyel kevesebbel is. - mosolyogtam.
- De hogy magyarázod ki?
- Majd kitalálom. Gyere! - ragadtam meg a kezét és kihúztam a folyosóra. Kihalt volt. Csöndben lépkedve elértük az osztálytermünket, ami a mosdó melletti utolsó terem volt, tehát tökéletesen ki tudom majd magyarázni, hogy miért vagyunk itt. Hiszen 'rosszul lettem és le kellett ülnöm és hányingerem is van, tehát nem mehettem messzire a mosdótól'. Ki van ez találva. ;)
- Tehát. - pattantam föl a padom tetejére. Adam mellém ült. - Elmeséljem a fotózás részleteit is vagy azt hagyjuk?
- Természetesen meséld el.
Gyorsan felvázoltam neki a helyzetet. Mindent elmondtam, kivéve az utolsó csókot. Azért attól kiakadna. Adam így is eléggé megdöbbent.
- Megkeresem. Most már biztos. - dühöngött.
- Nem kell. Tényleg békén hagy.
- Eddig is ezt mondta. Nem bízom benne.
- Érthető. De ez most más volt. Én hiszek neki. Őszintén mondta, hogy békén hagy.
- Persze. Hogyne. Miután bevallotta, hogy nem áll le, amíg meg nem kap. - legyintett.
- Az engem is megijesztett.  -vallottam be. - De ne csesztessük! Nagyon megbántottam.
- Szegény, meg ne sajnáljam. Megcsókolt, nyomult, hagyta, hogy szarul érezd magad miatta, és ezek után sajnáljam őt, mikor végre felfogja, hogy az én barátnőm vagy és velem akarsz lenni?
- Nem, nem azt mondom, hogy sajnáld. Csak... próbáld megérteni, hogy neki is lehet nehéz.
- Jó, legyen. Mindenkinek az. Ilyen az élet.
- Hagyjuk inkább, oké? - kérdeztem.
- Persze.
Ekkor kicsöngettek.
- Na, menjünk, magyarázzuk ki magunkat! - pattantam fel.
- De biztos vagy magadban!  - csodálkozott Adam.
- Baj? - néztem rá. Adam picit elpirult.
- Dehogy. Csak szokatlan tőled. De nagyon tetszik. - puszilt meg.
- Akkor jó. Na gyere! - ragadtam karon. Előadtam az osztályfőnöknek a szegény beteg Amanda-sztorit, aki biztosított, hogy az igazolatlant törli mindkettőnk ellenőrzőjéből. Adam ámult, hogy képes voltam hihetően előadni, hogy jaj, de rosszul vagyok. Én is büszke voltam magamra. Különösen azért, hogy képes voltam megbeszélni és lezárni ezt az ügyet vele. Bűneim bocsánatot nyertek. :)