Az elmúlt hét kész kínszenvedés volt. Igaz, hogy a Bia-Clau-Kitty trió békén hagyott, de Nick és Rob lelkesen búcsúzkodtak Adam-tól, közben sajnálkozva néztek engem. A lányok eleinte nem értették, de előbb- utóbb be kellett avatnom őket, hogy miért kezdek el random bőgni...
- Ami, mi a baj? - kérdezte Alex kb. 150-edszer a héten, mikor zokogva rohantam ki énekről, ő pedig utánam jött. Persze, nemsokára Sophie és Hayley is követték, mert ha valamelyikünk rosszul lesz/lelki bánata van, akkor a másik 3 rohan segíteni.
- Sheeemmmi.... - zokogtam, miközben a padlón ültem, és lehajtottam a fejem.
- Igen, tudjuk...semmi, csak az az új hobbid, hogy random sírsz?
- Alex, kérlek. - suttogtam.
- Oké, nem faggatlak. Elmondod, ha akarod. - állt fel Alex. - Lányok, hagyjuk békén! Menjünk vissza!
Engem elfogott a pánik, hogy itt hagynak egyedül a sötét gondolataimmal.
- NE! VÁRJATOK! - kiáltottam rájuk. - Gyertek vissza, elmondom, nem bírom tovább...
- Te jó ég! - mondták egyszerre, és visszajöttek. Leültek mellém.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva Hayley.
- Tavaly, amikor összevesztem Adam-mel... jelentkezett a cserediákprogramra. - suttogtam. - És... nem lehet kiszállni. Holnap elmegy New York-ba... 3 hónapra, és nem jön haza karácsonyig... - az utolsó szavakat, hangosan és fulladozva nyögtem ki.
- Édes istenem! - kapta a szája elé a kezét Alex. - Ez a srác nem komplett.
- Ami... túl fogod élni. Olyan, mint a nyári szünet. - nyugtatott Sophie.
- Ja, de közben titeket látlak, őt nem. - nyögtem fel.
- Igaz. Végre, megint találtál valamit, ami miatt szenvedhetsz. - sóhajtott Hayley.
- Hayley! Ne most... - szólt rá Alex.
- Tudjátok, milyen, amikor valaki elmegy, és évekig vártok rá? - kérdezett vissza Hayley csendesen. - Mert én tudom.
- Hayley, mi történt? - kérdezte Sophie, enyhe idegességgel a hangjában.
- 5 éves voltam, amikor a nénikém fogta magát, és elköltözött. Imádtam őt, ezért nagyon féltem, hogy mi lesz vele. 2 év múlva került elő, addig se kép, se hang. Se egy üzenet, se egy telefon... semmi. - suttogta Hayley, és szerintem életében először könnyek csorogtak az arcán.
- Istenem... - suttogta Sophie. - De... miért?
- Összevesztek... a szüleim és ő. És elment.
- Miért nem mondtad eddig?
- Szerintetek érdekelt volna ez bárkit is? Mert szerintem nem. Nem is lényeges, mert visszajött. Csak Amanda kapcsán jutott eszembe...
- Aha... jó. - mondtam neki. - Tulajdonképpen... mi bajod azzal, hogy bőgök Adam miatt? Te is sírtál a nénikéd miatt...
- Igen, de... túl sokat sírsz miatta. Nem lesz ez így jó. Amúgy, ha Bia meglát így, hetekig a képedbe fog röhögni, hogy ő megmondta...
- Megteszi egyébként is. - legyintettem. - De igazad van. Nem omolhatok össze, pont most. Lesz rá 3 hónapom...
- Ez a beszéd! - veregették meg a vállamat a lányok, én pedig úgy éreztem, hogy képes leszek végigcsinálni...
... aha, egészen másnap délutánig. Adam ott ácsorgott a többi cserediákkal, és szomorkás mosollyal nézte a sulit. Mellette természetesen hatalmas bőrönd, és én.
- Visszajövök. - suttogta nekem.
- Remélem is... mikor mentek?
- Most van 13:00. 14:00-kor megy a gép. 10-15 perc és indulunk. A reptér nincs messze, de lehetnek gondok, ezért indulunk, hogy biztosan odaérjünk.
- Értem. - motyogtam. - Még valami?
- A cserediákok hétfőn jönnek... és 1 nappal előbb visszamennek, mint mi visszajövünk.
- Oké. Kinél fognak lakni? Vagy hogy?
- Hát... ugye suli, és családcsere is lesz. Én megyek egy New York-i családhoz. És a 'párom' költözik a családomhoz.
- Ki jön helyetted?
- Egy lány. Ő is tizenegyedikes.
- Aha, értem. Még valami infó van róla?
- Van egy 20 éves bátyja és egy 12 éves öccse. Gondolom, azért őt kaptam párnak, mert fiútesói vannak, nekem meg ugye ott van Cecy...
- Ez így megy? - csodálkoztam.
- Aha. A csereszülők nem szívesen látnak vendégül egy lányt, ha mondjuk van egy vele kb. egykorú fiuk. Félnek, hogy mi lesz, ha egy házban laknak...
- Ah, istenem! - csaptam a fejemre. - Paranoiás szülők...
- Azok. Kérhetnék tőled valamit?
- Hm?
- Ha jön helyettem a lány, foglalkozz vele. Ne hagyd egyedül!
- Oké... te meg legyél rendes a tesóival! - vigyorogtam rá.
- Ez csak természetes.
- Gyerekek, 2 perc és indulunk! - hallottuk a tanár hangját. Aki mellesleg nem volt más, mint a kémiatanár, így volt 1 oka, hogy örültem ennek az egésznek. :D
- Mennem kell. - nézett rám Adam.
- Tudom. - sóhajtottam. - De még nem késő eltörni a lábad.
- Bocs, de kihagynám. Nem jó az.
- De maradhatnál... - biggyedt le a szám. Adam átölelt.
- Igen. De jelentkeztem. Végig kell csinálnom. Nem lenne fair...
- De így se az... - szipogtam.
- Nehogy sírni kezdj! Nem érek annyit.
- Dehogynem. - mondtam, és már nem sok választott el a bőgéstől.
- Ami... kérlek! Várj meg, oké? Visszajövök hozzád. Szeretlek. - mondta ki a kedvenc szavamat, és közelebb hajolt.
- Én is. - suttogtam. Adam megcsókolt, én pedig úgy kapaszkodtam bele, mintha el akarnék ájulni. Amúgy nem jártam tőle messze... Adam finoman hátrébb lépett, és megfogta a vállam. Az ismerős mozdulatra (mivel, ugye, így fogott meg az 1. napon is), halványan elmosolyodtam.
- Gyere vissza hozzám, oké? - kérdeztem.
- Mindenképpen. - felelte. - Hiszen nekem csak te számítasz...
Ebben a pillanatban Ms. Smith mellénk lépett, és elordította magát.
- Mindenki! INDULUNK! Aki nem jön, itt marad!
- Jó lenne... - suttogtam. Ms. Smith rám nézett.
- Te is jössz?
- Ugyan, dehogy. - mondtam.
- Még jó... - sóhajtott, és odébb ment. Kösz szépen... :P
- Indulnom kell... - mondta Adam, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. - Szia!
- Szia! - suttogtam, miközben néztem, ahogyan felkapja a bőröndjét, és felszáll a buszra, amely elviszi őt messze, messze, több ezer kilométerre tőlem... 3 hónap. A visszaszámlálás elkezdődött...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése