Ennek annyi

Bocsánat, hogy tegnap nem hoztam részt. Pedig elkezdtem. Beléptem, megírtam, rákattintottam a Publikálás gombra és a gépem egyszerűen kikapcsolt. Visszakapcsolva láttam, hogy a bejegyzés fele törlődött (miért a fele???? ), és gondoltam, hogy akkor nem szórakozom itten vele tovább, majd megírom ma. Remélem ma nem dobja vissza... (Amennyiben ki rakom ezt a bejegyzést, nem dobta vissza! :D )



John hamarosan felhívta Adam-et. Pontosan egy hét múlva kell mennünk hozzá. Az újdonsült 18 éves (én) igencsak feldobódott a hírtől. :D
- Annyira szerencsések vagyunk! - mosolyogtam.
- Tudom. - ölelt magához Adam. - Tulajdonképpen neked köszönhetjük.
- Nekem?
- Te voltál a képen. A te szépséged fogta meg őket.
- Ajj persze... te fotóztál ügyesen. Amúgy van rajta bármi Photoshop?
- Nincs. Meg is tudom mutatni. - húzta elő a telóját. - Tessék.
- Én vagyok a háttérképed? - akadt el a lélegzetem.
- Persze. Ki más? - puszilt homlokon.
- De édes vagy!
- Tudom. - közölte nemes egyszerűséggel.
- És igen szerény. - tettem hozzá.
- Ez csak természetes. - röhögött.
- Na jól van. - legyintettem.
Viccelődve indultunk hazafelé. :)

*

(Egy hét múlva)

 

Adam, a kamerája, apám és én viszonylag jókedvűen indultunk John irodájába. Apám egyszer csak megszólalt.
- Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod? - szegezte nekem a kérdést.
- Persze, de szeretném kipróbálni.
- Rengeteg hozzád hasonló lány van. - folytatta szemrebbenés nélkül Apa. - A legtöbben sokkal alkalmasabbak erre nálad.
- Ez igazán kedves. - mondtam elképedve.
- Nem bántásból kislányom, de te abszolút nem vagy modellalkat. A legtöbb modell magasabb nálad, ért a sminkeléshez és sokkal több önbizalma van, mint neked.
- Mr. Parker... - szólalt meg Adam félénken. - Megkérhetném, hogy az utat nézze?
Apám egész eddig felém fordulva beszélt, ami nem kicsit volt ijesztő.
- Mellesleg ezek csak sztereotípiák. - folytatta Adam. - Nem minden modell egy magas, túlsminkelt önimádó cicababa.
- Köszönöm. - mutattam dühösen Adam-re. - Látod Apa?
- Persze, kislányom. Nyilván nem teljesen így van. De továbbra is azt gondolom, hogy neked ez túl nagy falat.
- Rendben. - mondtam vérig sértve. Iszonyatosan megbántott ezzel, de nem akartam mutatni, hogy legszívesebben sírnék.
Végre megérkeztünk, én kipattantam a kocsiból és hátra se nézve berohantam az épületbe. Adam pár perccel később követett.
- Remélem, megtárgyaltátok, hogy mennyire gyerekes vagyok!  - csattantam fel.
- Ugyan. - mosolygott nyugtatóan.
- Ismerem apámat. Meg téged is.
- Jól van, ne hisztizz már! - emelte fel a kezét védekezően.
- Hisztizek? Én hisztizek? - képedtem el. Aztán kiabálni kezdtem. - Képzeld el, nekem ez nagyon rosszul esett az előbb! Az apám közölte, hogy alkalmatlan vagyok modellnek. Lehet, de nem írjon le, mielőtt bármit is megtapasztaltam volna ebből.
- Elhiszem, hogy rosszul esik, de csak félt téged. Nem akarja, hogy csalódj.
- De nem védhet meg mindentől! Ha tehetné, bezárna a szobámba, kipárnázná a kemény, szúrós és éles részeket, az ajtó alatt tolná be a kaját és egész nap tanulnék és nem léphetnék ki, nehogy bajom essen! Ez IRREÁLIS!
- Hú basszus! Még sose hallottalak ilyennek.
- Hát bocsi. Ha nem tetszik, el lehet menni. Nem vagyok mindig olyan kis cuki, amilyennek megpróbáltok beállítani a srácokkal. - kiabáltam egyre hangosabban. - BELEKÉNYSZERÍTETEK EGY SZEREPBE ÉS MÁR NAGYON UNOM! LEHET, HOGY NEM LENNÉK ILYEN IGAZÁBÓL, DE HA MEGPRÓBÁLOK VÁLTOZNI, AKKOR RÖHÖGTÖK RAJTAM, HOGY "ÓÓÓ, EZ NEM EGY FILM, HOGY A FŐHŐS MEGVÁLTOZIK, HANEM AZ ÉLET".
- Higgadj már le! Mindenki téged bámul.
- Bámuljon! Nem érdekel.
- Engem viszont igen.
- Akkor menj el! Kínos vagyok? Nagyon sajnálom. Ez van.
- Értem. - mondta Adam, azzal nekiindult a lépcsőnek. Én egyedül maradtam lent. Adam 2 perc múlva visszatért, és elindult a kijárat felé.
- Most hová mész? John vár minket.
- Biztos, hogy nem. Most mondtam le a munkát. Elmagyaráztam neki, hogy neked ez nagyon megterhelő idegileg és nélküled én sem vállalom. Úgyhogy menjünk.
- Ezt nem teheted! - nyögtem fel.
- Már meg is tettem. Gyere!
- Nem megyek. - makacsoltam meg magam. - Én szerettem volna ezt csinálni.
- Én is. De már mindegy.  - sóhajtott.
- Most nagyon utállak. - közöltem. Nem gondoltam komolyan, de ezt máskor is mondtam már neki poénból, így nem sejtettem, hogy komolyan veszi.
- Oké. Per pillanat én is. - válaszolt. Ettől megint felment bennem a pumpa.
- Akkor hagyj itt! Mire vársz? Csak gyerünk. - kiabáltam. - Nem kell, hogy tovább nyomorítsam az életedet! Menj csak.
- Rendben van. - húzta ki magát hirtelen Adam. - Ahogy gondolod. Elegem van ebből. Szia!
Azzal sarkon fordult és kiment. Az én dühöm azonnal elpárolgott. Istenem, mit tettem? Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy utálom. Túlreagáltam apám kijelentését. Nem kellett volna így kifakadnom. És Adam hogy értette azt, hogy elege van ebből? Miből? A kiabálásból? Belőlem? Basszus...

*

(Másnap)

 Zokogva vetődtem az ágyamra. Adam nem hajlandó velem szóba állni. Egyáltalán. Mit tettem? Képes voltam elüldözni az egyetlen pasit, aki szeretett? :'(