Csakazértis

 Sziasztok!
Itt is van a következő rész. Szerintem tudok holnap is írni, úgyhogy érdemes figyelni a blogot! ;)


A következő pár napban nagyon vacakul voltam, így suliba se mehettem. Nagyon letaglózott, hogy Adam nem beszél velem. Tudom, hogy az én hibám, de akkor is rosszul esik, hogy esélyt sem ad arra, hogy megmagyarázzam és bocsánatot kérhessek.
Az ágyamban fekve bőven volt időm gondolkodni, így kb. 10 percenként lehordtam magam amiatt, hogy mekkora idióta vagyok. Adam megértő, kedves és igazán türelmes velem, én meg a fejéhez vágom, hogy elnyom! Hogy lehetek ennyire balfék?
3 nap múlva már nem volt semmi bajom, összeszedtem magam valamennyire (a lányok segítsége nélkül is, akiknek csak annyit mondtam, hogy most összevesztünk Adam-mel, és kicsit kiakadtam miatta, de majd megoldom egyedül) . Azt már most eldöntöttem, hogy nem írok Adam-nek, mert nincs annál szánalmasabb, mint Facebook-on könyörögni valakinek, hogy bocsásson meg. Majd szemtől szembe, hétfőn. Na, nem mintha ő írt volna nekem vagy valami. Nyilván meg van sértve. És ezt meg is értem.
Egy valamit viszont mindenképpen el akartam intézni. Péntek délután, mikor már tényleg nagyon jól voltam, fogtam magam és elmentem John-hoz.
Nem törődve a kérdő, döbbent és gúnyos tekintetekkel, egyenesen az irodájába mentem és határozottan benyitottam. John éppen egy sráccal beszélt, és a nyíló ajtó hangjára mindketten hátrafordultak, én pedig hátrahőköltem. Pete Swan ült John-nal szemben.
- Elnézést... - nyögtem ki nagy nehezen. - Csak John-nal szerettem volna beszélni, de... majd visszajövök később.
Pete felpattant és mielőtt bevágtam volna az ajtót, elkapta, engem pedig kézen fogva húzott be a szobába. Leültetett egy székre, azzal ő is leült mellém. John kérdőn nézett minket, majd a gyors üdvözlés után feltette az alap kérdést.
- Ti ismeritek egymást?
- Sajnos... - motyogtam, de szerencsére senki nem hallotta meg. Pete azonban nagyon lelkes volt.
- Igen. A húgom egyik legjobb barátnője.
- Ez igazán bájos. Minek köszönhetem a látogatásodat? - fordult hozzám John.
- Nos... igazából azért jöttem, mert... - itt Pete-re pillantottam, ugyanis nem volt túl sok kedvem előtte elmesélni mindent.
- Mondd csak nyugodtan, Peter a mi új tehetségünk! - legyintett John. - Holnaptól itt dolgozik.
- Fotózol? Építésznek tanulsz az egyetemen! - csattantam fel.
- Igen, még mindig van egy évem ott. Be is fogom fejezni. De szeretek fotózni, és John szerint tehetséges vagyok. Láttam, hogy fotóst keresnek és jelentkeztem.
- Értem. - bólintottam.
- Tehát Amanda, elkezdtél valamit. - nézett rám sürgetően John.
- Szóval... - kezdtem. Ha Pete előtt, akkor Pete előtt, mindegy. - Szeretnék bocsánatot kérni Adam nevében, amiért lemondta a munkát. És szeretném, ha tudná, hogy miattam tette, ugyanis szörnyen viselkedtem és undok voltam vele. Kérem, vegye vissza! Nagyon vágyott erre a munkára.
- Ne haragudj drága, de velem nem lehet csak így szórakozni, hogy most lemondom, most megint kell, stb.
- Én ezt megértem. De kérem, legyen vele elnéző! Az én hibám az egész. Vegye vissza!
- Még meggondolom.
- Így sose fog nekem megbocsátani. - temettem az arcom a kezembe. - Pedig annyira szeretném jóvátenni!
- Hm... - gondolkodott el John. - Talán volna valami, amit megtehetnél érte.
- Igen? - kaptam fel a fejem.
- Pete-nek úgyis kell egy fotóalany. Az első fotósorozatát készíthetné veled. Ha benne vagy, Adam visszajöhet.
- Na mit szólsz? - kacsintott Pete. - Dolgozhatnánk együtt.
- Na nem! Biztos, hogy nem. - csattantam fel. - Túl sok közünk volt már egymáshoz.
- Ugyan Ami, ne csináld már! Ez csak pár kép. -  nevetett Pete.
- Nem vagyok hajlandó veled dolgozni, te álszent.  - vágtam a képébe.
- Ha nem, hát nem. Rendben. Elmehetsz. - közölte John. Én felálltam és az ajtó felé indultam. Pete hirtelen utánam szólt.
- Még ennyit se teszel meg a barátodért? - kérdezte gúnyosan. - Hatalmas szerelem lehet, mit ne mondjak!
 Sarkon fordultam és egyenesen elé álltam.
- Igen? Tudod mit? Vállalom. Vállalom a hülye fotózásodat. Ha ez kell Adam boldogságához, kibírom! De ha egy ujjal is hozzámérsz, kinyírlak, érted?
- Oké. - nevetett a szemembe gátlástalanul.
John csak bólintott, hogy értette, aztán egy kézmozdulattal intett, hogy menjek, még beszélnie kell Pete-tel.
Kifelé menet hallottam az első mondatait.
- Igencsak tüzes a kicsike. Ki gondolta volna, hogy ennyire indulatos? Hiába, vörös.
Ez olyan szinten hülyeség, hogy nagyon, de nem mentem vissza, hogy ezért is lehordjam őket. Elég volt a botrányokból.
Otthon rögtön kaptam egy SMS-t Pete-től.
"Holnap 14:00kor kezdünk. Gyere John-hoz 13:30-ra! Puszi, P"
"Anyádat puszilgasd!" Írtam vissza neki, de ahogy elküldtem, megbántam. Nem kell vele ennyire bunkónak lenni. Majd ha sérteget, meg ilyesmi, akkor visszaszólok. Addig nem.
A másnapi fotózásban a megváltást láttam. Adam boldog lesz, kibékülünk, minden szép és jó lesz... ha csak sejtettem volna, hogy mit várnak tőlem, nem mentem volna el. Az biztos.