Már csak egy vizsgám van hátra, de az több, mint egy hét múlva lesz, úgyhogy addig is meghoztam nektek az utolsó kimaradt jelenetet Amanda történetéből. Ezenkívül még egy epilógus van hátra, amit brutál hosszúra tervezek és reményeim szerint még a vizsga előtt, legkésőbb aznap befejezem. Az epilógus után pedig könnyes és érzelmes utószó következik, amitől remélhetőleg mindenki nagyon meg fog hatódni és nem csak én fogom sajnálni, hogy itt a vége.
A mostani rész témája nehezen született meg, de végül úgy döntöttem, hogy legyen LOTTIE ÉS ADAM TISZTÁZÓ BESZÉLGETÉSE. Lottie hiába csatlakozott viszonylag későn a kis csapathoz, fontos tényező lett a végére és megérdemlik, hogy kapjanak egy kis reflektorfényt Adam-mel, akit sokszor elhanyagoltam. :/
*
(A parkban, a ballagás estéjén)
Lottie mosolyogva figyelte a futkározó kisfiát. Aki közelről megnézte, láthatta, hogy a fiatal anyuka mosolya mögött nyugtalanság húzódik. Próbálta elterelni a figyelmét az előtte álló feladatról, de hiába bámulta Tommie-t, nem tudta kikapcsolni a gondolatait, amik mindig visszakanyarodtak Adam-hez.
Vajon mit fog mondani? Mit fog szólni Tommie-hoz? Hogyan fog viselkedni 3 év után? Végighallgatja egyáltalán?
Már majdnem annyira beleélte magát a töprengésbe, hogy hangosan gondolkozzon, amikor Adam végre feltűnt a park bejáratánál. Zsebre dugott kézzel járkált, a szemével pedig a lányt kereste. Lottie intett neki, mire Adam megindult felé.
- Szia! - mosolygott Lottie idegesen, mikor Adam odaért.
- Szia! - mondta Adam, egy ugyanolyan vigyor kíséretében.
Te jó ég, olyan, mintha két fülig szerelmes tini randizna, kapott észbe Lottie, majd gyorsan cselekedve elkapta az éppen arra futó Tommie-t.
- Hadd mutassam be a kisfiamat. - mondta egy árnyalatnyival halkabban.
Tommie érdeklődve nézte az előtte álló "bácsi" arcát, aki falfehéren meredt rá. Nem gondolta volna, hogy találkozni fog Lottie gyerekével. Ettől az egész még valóságosabb lett. Ha sikerült is elfelejtenie, hogy miért ment el a lány, a kisfiú azonnal észhez térítette.
- A bácsi miért nem beszél? - fordult Tommie az anyukájához, mikor Adam 2 percen keresztül csak nézte.
- Tommie-kám, ő itt egy régi barátom. - magyarázta Lottie. - A neve Adam és ne aggódj, fog beszélni, csak meglepődött, hogy te is itt vagy velem.
- Hol máshol lennék? - mondta Tommie meglepően bölcsen, azzal elrohant a közeli homokozóba játszani. Lottie leült a padra, ahonnan az előbb felállt, Adam pedig követte.
- Ennyire azért nem durva, csak egy gyerek. - mondta incselkedve, mikor Adam még mindig nem szólalt meg.
- Cody Simpson és a te fiad. - mondta Adam. - Még kimondani is beteg. Miért kellett, hogy bármi közöd legyen hozzá?
- Ezt már 3 éve megbeszéltük. -sóhajtott Lottie. - Leírtam egy levélben is.
- Levélben?
- Igen, nem kaptad meg?
- Nem.
Pár pillanat után egyszerre mondták ki : Catherine. Illetve, Adam azt mondta, hogy "Anya", de ez nem változtat a tényen, hogy rájöttek, hogy Adam mamája ott tett keresztbe nekik, ahol tudott.
- Nem hiszem el. - hüledezett Adam.
- Mindig is utált. Csak te nem vetted észre. - vont vállat Lottie.
- Láttam, hogy nem vagy a kedvence, de hogy ennyire...
- Ezek szerint.
- Ha hazaérek, kérdőre vonom.
- Felesleges. Elmúlt. Ha megkapod a levelet, akkor is ugyanitt lennénk most.
- Ki tudja? Veled mehettem volna, tudtalak volna támogatni, hogyha egyszer Cody visszautasította.
Lottie felkacagott. Ez a régi, vagány nevetése volt, nem pedig az anyasága óta elsajátított bölcs, kifinomult nevetés.
- Cody nem is tud Tommie-ról. Nem utasította vissza, mert nem avattam be. Nem kértem többet belőle.
- Miért nem mondtad meg neki?
- El tudod képzelni Cody-t apának? Na, pont ezért. Élvhajhász, nőcsábász, arrogáns seggfej.
- Akkor mégis miért rohangál most itt a közös gyereketek?
- Elmondtam már. Nem voltam magamnál, magányos voltam, és egyszer csak megtörtént. Nem akartam tőle semmit. Csak pár boldog percet.
- Miért nem én? - kérdezte halkan Adam. - Miért nem engem választottál? Ott voltam melletted, szerettelek, azt akartam, hogy a barátnőm legyél. Ha le akartál volna feküdni, nem lett volna akadálya.
Lottie hosszan maga elé bámult, majd válaszolt.
- Nem ránthattalak magammal a gödörbe. Én is kedveltelek téged. Tetszett a kisfiús lényed, meg az az ártatlan rajongás, ahogy a világhoz viszonyulsz. Olyan voltál nekem, mint egy napsugár. Bevilágítottad a nyomorult életemet. Hiába adtam elő ugyanis a vagány nagylányt... az életem abban a pillanatban ment tönkre, hogy a szüleimet elvesztettem. 13 éves korom óta egyedül voltam, Richardson-ék kedvesek voltak, de csak egy szép dísztárgy voltam az életükben, akit mutogathattak. Borzasztóan magányos voltam, és akkor jöttél te. Lassan elkezdtem bízni benne, hogy mégis érdemes élni. Mégse mertem elhinni. Hinni abban, hogy engem is vár még valami szép. Tehát eljártam bulizni, ahol hasonlóan magányos embereket találtam és megpróbáltam velük lenni, hogy ne téged szennyezzelek a múltammal és a bánatommal. Egyszer pedig túl sokat ittam, Cody pedig annyira lehengerlő volt és tudta, hogy mit kell mondani egy tökrészeg 15 éves magányos kislánynak, amitől az az eszét veszte dobja magát oda. A történtek után meg pláne hogy vehettem volna részt az életedben? Tegyelek tönkre azzal, hogy rád akaszkodom? 15 évesen terhesen szerinted mi lett volna mindenki véleménye? "A hülye tinikurva, most jól megjárta, ezért gyorsan keres valakit, akire ráakaszkodhat, ha a gyerek apját nem tudta megtartani." Nem, szóba sem jöhetett, hogy veled legyek utána. Más választásom meg nem volt. Richardson-ék megmondták, hogy választhatok, a gyerek vagy ők.
- Miért nem őket választottad? - kérdezte Adam. - Mármint, értem, hogyha azt mondod, hogy az embertelen lett volna, de gondolj bele! Minden másképpen alakult volna, ha maradsz. Nem kellett volna otthagynod a sulit. Nem kellene ki tudja miből eltartanod magad. Nem lennél egyedül.
- Mindig is egyedül lettem volna Adam. - suttogta Lottie. - És nem azért mentem el, mert elvből elítélem azt, ha valaki ilyen helyzetben úgy dönt, nem kell a gyerek. Sokszor van olyan helyzet, hogy az a legjobb megoldás. De én úgy éreztem, hogy az eddigi életemnél úgysem lehet rosszabb, tehát nincs okom arra, hogy azért ne tartsam meg, mert "szeretném, ha minden normálisan menne". Két halott szülővel a hátam mögött, egy nemtörődöm nevelőszülő házaspárral az ember mit várjon? Nem lett volna jobb, csak folyamatosan a sarkamban lettek volna és olyan kis porcelánbabává akartak volna nevelni, amilyen gyerekre mindig is vágytak. De 15 évesen már hogyan? Nem tudják kitörölni azt a 15 évet belőlem. Tehát ha maradok, csak egy még boldogtalanabb és sivárabb jövő várt volna rám. Richardson-ék közölték, hogy ha maradni akarok, akkor nincs gyerek, én viszont nem akartam maradni, tehát nem volt más választásom, mint elmenni. A baba legalább valami újat hozott. Nem tudtam még, hogy jót vagy rosszat, de bíztam benne, hogy jobb lesz.
- Értem. - bólogatott Adam. - Bármennyire is fájt akkor, megértem. Igazad van.
Lottie hálásan mosolygott a fiúra. Tommie ekkor odaszaladt hozzájuk, beült az anyukája ölébe, majd érdeklődött, hogy mikor mennek fagyizni, hiszen megígérte neki.
- 10 perc kincsem, addig menj vissza szépen! - simogatta meg a buksiját Lottie, mire a kisfiú visszarohant a homokozóhoz.
- Nem hisztizik, hogy ő most akar fagyit? - lepődött meg Adam.
- Miért hisztizne?
- Mert egy kisgyerek.
- Attól, hogy gyerek, még nem hülye. Sok mindent megértenek. Az első perctől kezdve őszintén beszéltem vele és sosem csaptam be, tehát nincs oka arra, hogy hisztizzen.
- Lehet, hogy ez tolakodó kérdés lesz, de... miután megszületett, nem gondoltál bele, hogy esetleg örökbe adod? Csak eszembe jutott.
Lottie bólintással jelezte, hogy várta a kérdést, majd hátradőlt.
- Kezdem az elejéről. Miután elköszöntem tőletek, kirohantam a pályaudvarra. Vittem magammal az edzőtáskámat, abba dobáltam bele azokat a cuccaimat, amik belefértek. A pályaudvaron felültem az első vonatra, ami jött. Az út végén kiderült, hogy Phoenix-be kerültem. Ott egy éjszakára bekönyörögtem magam egy kollégiumba, azt hazudva, hogy lekéstem az utolsó buszt, amivel a rokonaimhoz tudtam volna utazni, ezért szükségem van szállásra. Persze kifaggattak, hogy hol laknak a rokonaim, tehát gyorsan ki kellett találnom valamit. Szerencsére egy csapat lány éppen arra jött és arról fecsegtek, hogy a szomszédos Mesa-ból vajon mikor indul reggel az első busz, ugyanis az egyik barátnőjük ott él és holnap az első busszal érkezik. Én kaptam az alkalmon és rávágtam, hogy Mesa-ba tartok.
- Amanda nagyszülei is ott laknak. - szúrta közbe Adam.
- Tudom, ezért találkoztunk. - vigyorgott Lottie. - Másnap tehát kikísértek a buszpályaudvarra, úgyhogy nem tehettem mást, minthogy felszállok a Mesa-ba tartó buszra, különben gyanút fognak és még bevisznek a rendőrségre. A buszút után leszálltam, mászkáltam a kisvárosban és fogalmam sem volt, hogy mihez fogok kezdeni. Leültem egy padra és vártam. Órákat ücsörögtem. Hirtelen egy idős hölgy jelent meg, és érdeklődött, hogy segíthet-e valamiben. Beinvitált a házába, én pedig elmeséltem neki, hogy menekülök otthonról.
- Nem vitt be a rendőrségre?
- Ms. Betty? - kacagott Lottie. - Nála nyugalmasabb emberrel még nem találkoztam. Végighallgatott, utána vacsorát főzött, majd közölte, hogy van egy ajánlata. Maradhatok nála, ha elintézem helyette a bevásárlást és az apróbb dolgokat, amiket ő már nem feltétlen csinál meg annyira könnyen, mint fiatalabb korában. 79 éves volt akkor, tehát érthető, hogy segítséget kért. Nem volt senkije, mivel a családja Ausztráliába költözött, ezért kb. 5 évente találkoztak. A férje régen meghalt. Én pont jól jöttem, kapott egy unokapótlékot és egy egész napos segítőt.
- Mit szólt a babához?
- Odáig volt, hogy lehet egy fogadott dédunokája. Azt mondta, hogy mindenben segíteni fog, megtanít mindenre engem, hogy majd egyedül is el tudjam látni magam. És így is lett. Írtunk Richardson-éknak, hogy mondjanak le a gyámságukról. Hetekig ment a levélváltás, majd ők felháborodva odautaztak, majd amikor látták, hogy már látszik a hasam, rájöttek, hogy egyszerűbb, ha más bajlódik velem. Elmentünk a gyámügyhöz, ott hivatalosan is örökbefogadott Ms. Betty és attól kezdve ott éltem vele. Ameddig tudtam, vállaltam egyszerűbb munkákat. Kérdésedre visszatérve, az eredeti terv az volt, hogy örökbe adom Tommie-t, de mikor először megláttam, tudtam, hogy életem végéig tépelődnék rajta, hogy miért tettem ezt, ezért velem maradt. Ms. Betty mondta, hogy végig tudta, hogy ez lesz és örül neki. Aztán Tommie óvodás koráig nevelgettük őt ketten, én kaptam valamennyi támogatást az államtól, Ms. Betty-nek volt nyugdíja, illetve néha hajlandó volt gyerekekre vigyázni, tehát szűkösen, de éltünk. Aztán 3 éves korában Tommie ovis lett, én pedig elkezdtem dolgozni a boltban raktárosként. Nehéz meló, megterhelő, de legalább nem halunk éhen.
- Dobozokat emelgetsz azért, hogy megéljetek? - döbbent meg Adam.
- Igen.
- Sírba viszel. - fogta a fejét. - Kell neked valami rendes szakma. Ez így nem mehet tovább. Egy ilyen törékeny lány és órákat emelget dobozokat mindennap. Ms. Betty nem szólt érte?
- Ms. Betty tavaly ősszel meghalt. - mondta Lottie halkan. - A házat rám hagyta. És nem volt más lehetőség, itt volt csak munka és mégsem halhattunk éhen!
- Akkor is ki kell találni valamit. - gondolkodott Adam. Ebben a pillanatban Tommie visszajött és követelni kezdte a fagyiját. A két fiatal mosolyogva állt fel a padról, és elindultak a fagyishoz.
- Te vagy az apukám? - kérdezte hirtelen Tommie. Lottie félve nézte Adam-et, hogy mit lép erre.
- Nem. - mondta Adam nagy nehezen. - De régen nagyon szerettem az anyukádat. Jó barátok voltunk.
- Jó. - mondta a kisfiú.
A fagyisnál hamar sorra kerültek, Tommie elmélyülten eszegette a csokiból és vaníliából külön neki összeállított gombócát, Adam sztracsatellát kért, Lottie pedig citromot.
- Nem mondom, hogy nem viselt meg, amit most elmondtál nekem. - kezdte hirtelen Adam. - De megértem, amit tettél. És megbocsátok. Azt tetted, amit abban a pillanatban tenned kellett és a lehető legjobb döntést hoztad.
- Köszönöm. - mosolygott rá Lottie, majd hirtelen átölelte a fiút. - Mindig tudtam, hogy egyszer az a klassz srác leszel, akit 15 évesen elképzeltem a felnőtt Adam-nek. Örülök, hogy tényleg így lett.
Adam elpirult a váratlan szeretetrohamtól, de állta a dolgot.
- Már csak egy apró dologban kellene fejlődnöd. - folytatta Lottie, miután elengedte a fiút. - Még mindig félted a büszkeséged. Lehetnél egy kicsit megértőbb a többiek iránt. Példának okáért Amanda ügyében.
Adam elkapta a fejét és makacsul a távolba meredt. Aha, gondolta Lottie, ezzel el leszünk egy darabig.
- Amanda egy remek lány. - folytatta. - Elmesélte a dolgot, mikor találkoztunk és remélem tudod, hogy ő direkt keresett engem, hogy ha neki nem is bocsátasz meg, de talán boldoggá tehet azzal, hogy visszahoz engem neked.
Adam rábámult.
- Azt hittem, hirtelen felindulásból tértél vissza. - hebegte.
- Az is volt. De előtte Amanda napokig könyörgött, hogy menjek vissza, lépjek a helyébe, csak te legyél végre boldog, mert ő nem tud téged azzá tenni, hiszen most is mit tett veled. Nem emiatt jöttem vissza, nem az én dolgom az ő hibájának rendezése. De a sajátomé igen. - szegte fel a fejét Lottie. Adam értette az üzenetet. Neki is helyre kell hoznia azt, amit elrontott.
- Sose adtam neki esélyt, hogy megmagyarázza. - mondta tétován. Lottie magában ujjongott. Ez hatalmas előrelépés.
- Hát akkor add meg neki! Én is azért tértem vissza, hogy megadjam neked azt az esélyt, amit 3 éve nem. Te ne várj vele eddig, mert amíg mi "csak" barátok voltunk, ti szeretitek egymást. 3 év alatt bármennyire is szeret, továbblép. Ha szereted annyira, hogy nem akarod, hogy egy butaság miatt veszítsd el, akkor adj neki esélyt! Minél hamarabb.
Adam gondolkodott egy darabig, majd felkapta Lottie-t és megpörgette.
- Kihányom a fagyit Adam!! - visított a lány. - Tegyél le!
- Köszönöm. - nyomott egy puszit az arcára Adam. - Ezt hallanom kellett.
- Hogy hányni fogok, ha pörgetsz?
- Idióta. - forgatta a szemét Adam. - Az esélyekről szólót. Beszélek vele. Nem biztos, hogy megbocsátok neki, de beszélek vele. Nem akarok úgy érezni, mint miután elmentél. Hogy azon gondolkodom, hogy "mi lett volna ha".
- Nagyon helyes.
- Már csak össze kellene hozni egy találkát. - gondolkodott Adam, míg Lottie megtörölgette Tommie száját és elindultak.
- Bízd csak rám! - kacsintott Lottie, majd ismertette a tervét Adam-mel.
Ez a jelenet a Forgive me my weakness és a Solution című részek között játszódik. Remélem tetszett!
Ez volt az utolsó kimaradt jelenet, terveim szerint még a héten jövök az epilógussal, ami hosszú lesz és mindenki a helyére kerül benne. Legkésőbb 29.-én érkezik.
Ha tetszett a rész, hagyj egy kommentet, illetve összeesküvés elméletek jöhetnek, hogy vajon kinek mi lesz a sorsa. :D
Addig is hajrá a félévzáráshoz/vizsgaidőszakhoz/élethez!
Pápa, helyett pápá :D
by me
- Miért nem őket választottad? - kérdezte Adam. - Mármint, értem, hogyha azt mondod, hogy az embertelen lett volna, de gondolj bele! Minden másképpen alakult volna, ha maradsz. Nem kellett volna otthagynod a sulit. Nem kellene ki tudja miből eltartanod magad. Nem lennél egyedül.
- Mindig is egyedül lettem volna Adam. - suttogta Lottie. - És nem azért mentem el, mert elvből elítélem azt, ha valaki ilyen helyzetben úgy dönt, nem kell a gyerek. Sokszor van olyan helyzet, hogy az a legjobb megoldás. De én úgy éreztem, hogy az eddigi életemnél úgysem lehet rosszabb, tehát nincs okom arra, hogy azért ne tartsam meg, mert "szeretném, ha minden normálisan menne". Két halott szülővel a hátam mögött, egy nemtörődöm nevelőszülő házaspárral az ember mit várjon? Nem lett volna jobb, csak folyamatosan a sarkamban lettek volna és olyan kis porcelánbabává akartak volna nevelni, amilyen gyerekre mindig is vágytak. De 15 évesen már hogyan? Nem tudják kitörölni azt a 15 évet belőlem. Tehát ha maradok, csak egy még boldogtalanabb és sivárabb jövő várt volna rám. Richardson-ék közölték, hogy ha maradni akarok, akkor nincs gyerek, én viszont nem akartam maradni, tehát nem volt más választásom, mint elmenni. A baba legalább valami újat hozott. Nem tudtam még, hogy jót vagy rosszat, de bíztam benne, hogy jobb lesz.
- Értem. - bólogatott Adam. - Bármennyire is fájt akkor, megértem. Igazad van.
Lottie hálásan mosolygott a fiúra. Tommie ekkor odaszaladt hozzájuk, beült az anyukája ölébe, majd érdeklődött, hogy mikor mennek fagyizni, hiszen megígérte neki.
- 10 perc kincsem, addig menj vissza szépen! - simogatta meg a buksiját Lottie, mire a kisfiú visszarohant a homokozóhoz.
- Nem hisztizik, hogy ő most akar fagyit? - lepődött meg Adam.
- Miért hisztizne?
- Mert egy kisgyerek.
- Attól, hogy gyerek, még nem hülye. Sok mindent megértenek. Az első perctől kezdve őszintén beszéltem vele és sosem csaptam be, tehát nincs oka arra, hogy hisztizzen.
- Lehet, hogy ez tolakodó kérdés lesz, de... miután megszületett, nem gondoltál bele, hogy esetleg örökbe adod? Csak eszembe jutott.
Lottie bólintással jelezte, hogy várta a kérdést, majd hátradőlt.
- Kezdem az elejéről. Miután elköszöntem tőletek, kirohantam a pályaudvarra. Vittem magammal az edzőtáskámat, abba dobáltam bele azokat a cuccaimat, amik belefértek. A pályaudvaron felültem az első vonatra, ami jött. Az út végén kiderült, hogy Phoenix-be kerültem. Ott egy éjszakára bekönyörögtem magam egy kollégiumba, azt hazudva, hogy lekéstem az utolsó buszt, amivel a rokonaimhoz tudtam volna utazni, ezért szükségem van szállásra. Persze kifaggattak, hogy hol laknak a rokonaim, tehát gyorsan ki kellett találnom valamit. Szerencsére egy csapat lány éppen arra jött és arról fecsegtek, hogy a szomszédos Mesa-ból vajon mikor indul reggel az első busz, ugyanis az egyik barátnőjük ott él és holnap az első busszal érkezik. Én kaptam az alkalmon és rávágtam, hogy Mesa-ba tartok.
- Amanda nagyszülei is ott laknak. - szúrta közbe Adam.
- Tudom, ezért találkoztunk. - vigyorgott Lottie. - Másnap tehát kikísértek a buszpályaudvarra, úgyhogy nem tehettem mást, minthogy felszállok a Mesa-ba tartó buszra, különben gyanút fognak és még bevisznek a rendőrségre. A buszút után leszálltam, mászkáltam a kisvárosban és fogalmam sem volt, hogy mihez fogok kezdeni. Leültem egy padra és vártam. Órákat ücsörögtem. Hirtelen egy idős hölgy jelent meg, és érdeklődött, hogy segíthet-e valamiben. Beinvitált a házába, én pedig elmeséltem neki, hogy menekülök otthonról.
- Nem vitt be a rendőrségre?
- Ms. Betty? - kacagott Lottie. - Nála nyugalmasabb emberrel még nem találkoztam. Végighallgatott, utána vacsorát főzött, majd közölte, hogy van egy ajánlata. Maradhatok nála, ha elintézem helyette a bevásárlást és az apróbb dolgokat, amiket ő már nem feltétlen csinál meg annyira könnyen, mint fiatalabb korában. 79 éves volt akkor, tehát érthető, hogy segítséget kért. Nem volt senkije, mivel a családja Ausztráliába költözött, ezért kb. 5 évente találkoztak. A férje régen meghalt. Én pont jól jöttem, kapott egy unokapótlékot és egy egész napos segítőt.
- Mit szólt a babához?
- Odáig volt, hogy lehet egy fogadott dédunokája. Azt mondta, hogy mindenben segíteni fog, megtanít mindenre engem, hogy majd egyedül is el tudjam látni magam. És így is lett. Írtunk Richardson-éknak, hogy mondjanak le a gyámságukról. Hetekig ment a levélváltás, majd ők felháborodva odautaztak, majd amikor látták, hogy már látszik a hasam, rájöttek, hogy egyszerűbb, ha más bajlódik velem. Elmentünk a gyámügyhöz, ott hivatalosan is örökbefogadott Ms. Betty és attól kezdve ott éltem vele. Ameddig tudtam, vállaltam egyszerűbb munkákat. Kérdésedre visszatérve, az eredeti terv az volt, hogy örökbe adom Tommie-t, de mikor először megláttam, tudtam, hogy életem végéig tépelődnék rajta, hogy miért tettem ezt, ezért velem maradt. Ms. Betty mondta, hogy végig tudta, hogy ez lesz és örül neki. Aztán Tommie óvodás koráig nevelgettük őt ketten, én kaptam valamennyi támogatást az államtól, Ms. Betty-nek volt nyugdíja, illetve néha hajlandó volt gyerekekre vigyázni, tehát szűkösen, de éltünk. Aztán 3 éves korában Tommie ovis lett, én pedig elkezdtem dolgozni a boltban raktárosként. Nehéz meló, megterhelő, de legalább nem halunk éhen.
- Dobozokat emelgetsz azért, hogy megéljetek? - döbbent meg Adam.
- Igen.
- Sírba viszel. - fogta a fejét. - Kell neked valami rendes szakma. Ez így nem mehet tovább. Egy ilyen törékeny lány és órákat emelget dobozokat mindennap. Ms. Betty nem szólt érte?
- Ms. Betty tavaly ősszel meghalt. - mondta Lottie halkan. - A házat rám hagyta. És nem volt más lehetőség, itt volt csak munka és mégsem halhattunk éhen!
- Akkor is ki kell találni valamit. - gondolkodott Adam. Ebben a pillanatban Tommie visszajött és követelni kezdte a fagyiját. A két fiatal mosolyogva állt fel a padról, és elindultak a fagyishoz.
- Te vagy az apukám? - kérdezte hirtelen Tommie. Lottie félve nézte Adam-et, hogy mit lép erre.
- Nem. - mondta Adam nagy nehezen. - De régen nagyon szerettem az anyukádat. Jó barátok voltunk.
- Jó. - mondta a kisfiú.
A fagyisnál hamar sorra kerültek, Tommie elmélyülten eszegette a csokiból és vaníliából külön neki összeállított gombócát, Adam sztracsatellát kért, Lottie pedig citromot.
- Nem mondom, hogy nem viselt meg, amit most elmondtál nekem. - kezdte hirtelen Adam. - De megértem, amit tettél. És megbocsátok. Azt tetted, amit abban a pillanatban tenned kellett és a lehető legjobb döntést hoztad.
- Köszönöm. - mosolygott rá Lottie, majd hirtelen átölelte a fiút. - Mindig tudtam, hogy egyszer az a klassz srác leszel, akit 15 évesen elképzeltem a felnőtt Adam-nek. Örülök, hogy tényleg így lett.
Adam elpirult a váratlan szeretetrohamtól, de állta a dolgot.
- Már csak egy apró dologban kellene fejlődnöd. - folytatta Lottie, miután elengedte a fiút. - Még mindig félted a büszkeséged. Lehetnél egy kicsit megértőbb a többiek iránt. Példának okáért Amanda ügyében.
Adam elkapta a fejét és makacsul a távolba meredt. Aha, gondolta Lottie, ezzel el leszünk egy darabig.
- Amanda egy remek lány. - folytatta. - Elmesélte a dolgot, mikor találkoztunk és remélem tudod, hogy ő direkt keresett engem, hogy ha neki nem is bocsátasz meg, de talán boldoggá tehet azzal, hogy visszahoz engem neked.
Adam rábámult.
- Azt hittem, hirtelen felindulásból tértél vissza. - hebegte.
- Az is volt. De előtte Amanda napokig könyörgött, hogy menjek vissza, lépjek a helyébe, csak te legyél végre boldog, mert ő nem tud téged azzá tenni, hiszen most is mit tett veled. Nem emiatt jöttem vissza, nem az én dolgom az ő hibájának rendezése. De a sajátomé igen. - szegte fel a fejét Lottie. Adam értette az üzenetet. Neki is helyre kell hoznia azt, amit elrontott.
- Sose adtam neki esélyt, hogy megmagyarázza. - mondta tétován. Lottie magában ujjongott. Ez hatalmas előrelépés.
- Hát akkor add meg neki! Én is azért tértem vissza, hogy megadjam neked azt az esélyt, amit 3 éve nem. Te ne várj vele eddig, mert amíg mi "csak" barátok voltunk, ti szeretitek egymást. 3 év alatt bármennyire is szeret, továbblép. Ha szereted annyira, hogy nem akarod, hogy egy butaság miatt veszítsd el, akkor adj neki esélyt! Minél hamarabb.
Adam gondolkodott egy darabig, majd felkapta Lottie-t és megpörgette.
- Kihányom a fagyit Adam!! - visított a lány. - Tegyél le!
- Köszönöm. - nyomott egy puszit az arcára Adam. - Ezt hallanom kellett.
- Hogy hányni fogok, ha pörgetsz?
- Idióta. - forgatta a szemét Adam. - Az esélyekről szólót. Beszélek vele. Nem biztos, hogy megbocsátok neki, de beszélek vele. Nem akarok úgy érezni, mint miután elmentél. Hogy azon gondolkodom, hogy "mi lett volna ha".
- Nagyon helyes.
- Már csak össze kellene hozni egy találkát. - gondolkodott Adam, míg Lottie megtörölgette Tommie száját és elindultak.
- Bízd csak rám! - kacsintott Lottie, majd ismertette a tervét Adam-mel.
Vége
Ez a jelenet a Forgive me my weakness és a Solution című részek között játszódik. Remélem tetszett!
Ez volt az utolsó kimaradt jelenet, terveim szerint még a héten jövök az epilógussal, ami hosszú lesz és mindenki a helyére kerül benne. Legkésőbb 29.-én érkezik.
Ha tetszett a rész, hagyj egy kommentet, illetve összeesküvés elméletek jöhetnek, hogy vajon kinek mi lesz a sorsa. :D
Addig is hajrá a félévzáráshoz/vizsgaidőszakhoz/élethez!
by me
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése