Az esküvő

Sziasztok!
Ez a rész lesz az utolsó rendes Amanda, ezután már csak az extra részek lesznek, illetve egy epilógus és egy könnyekkel teli utószó. Számomra is hihetetlen, hogy 4 év elteltével még működik a kicsike, úgyhogy fájdalmas lesz lezárni. A szavazásban egyértelműen azt kértétek, hogy én válasszam ki az extra részeket, (amitől reméltem, hogy megkíméltek :D ), de akkor nekiállok gondolkodni rajtuk. Három extra részt terveztem, a legelső biztosan Adam és Pete visszahozós jelenete lesz, a többit még nem tudom.
A mostani rész végéért elnézést kérek a fiatalabbaktól, de sokan kérték, így egy enyhébb 18+-al megajándékozlak titeket. Nem lesz durva, az nem az én stílusom. És bocsi, ha béna lett, nagyon szokatlan meg kínos a műfaj.




Az templomhoz odaérve már hatalmas volt a tömeg. Lottie-nak nem volt sok ismerőse, egyedül Jim-et, az autóoktatót hívta meg, azonban Pete családja és tágabb rokonsága a fél templomot kitette. Persze mi is ott voltunk, mert mi nem hiányozhatunk sehonnan. Adam is ott volt, ráadásul elvállalta, hogy vigyáz Tommie-ra, míg a szertartás tart.
Kb. 4 lépcső volt a templom bejáratáig, én mindegyiken megbotlottam, de szerencsémre Sophie és Alex mindig elkaptak.
- Lehet, hogy le kellene venned ezt a cipőt. - nézett rám aggodalmasan Alex. - Oké, hogy hozzá vagyunk szokva az eséseidhez, de ez Lottie nagy napja. Talán nem most kéne elrontani egy hirtelen bokaficammal.
- Jogos. - bólintottam, és nekiálltam levenni a magassarkúmat. A bal cipővel azonban meggyűlt a bajom és a levétel közben egyszerűen eldőltem, mert nem bírtam féllábon egyensúlyozni. Sophie visítva röhögött, ezzel Pete rokonságának egy részét kicsalva a templomból, így kb. 15 ember nézte, ahogy a földön ülök, az oldalamat fogva. Alex csak a szemét forgatta, Hayley karba tett kézzel csinálta ugyanazt, egyedül Cecy volt kedves, mivel odalépett hozzám és felsegített.
- Köszi. - mosolyogtam rá. Ebben a pillanatban érkezett meg Adam és Pete, akik először összenéztek, majd fejcsóválva nevetni kezdtek. - Naaaaa. Nem ér.
- Bocsi. - lépett oda rázkódó vállal Adam és egy puszit nyomott a homlokomra. - Tudod, hogy szeretem, hogy ilyen szerencsétlen vagy, de néha rosszul időzíted.
- Remélem, eszedbe sem jut. - mutatott Pete a mellettem heverő magassarkúkra. A lányok megint felnevettek, én pedig felsóhajtottam.
- Már egyszer levettem. Nem veszem vissza, mert akkor tényleg elvisz a mentő. Van szandálom. - mondtam és gyorsan visszamentem a kocsihoz. Természetesen a lábam tiszta kosz lett, de nem zavart, lesöpörtem a füvet róla, és belebújtam a szandálomba. - Mehetünk.
Ebben a pillanatban érkezett meg Lottie Jim társaságában. Legalábbis a fehér szalaggal díszített kocsiból erre következtettünk.
- Menj be! - lökdöste Pete-et Sophie. - Balszerencséd lesz, ha meglátod az esküvő előtt.
Pete próbált valamit magyarázni a babonákról, de Alex egy idő után egyszerűen berángatta az oltárhoz.
Lottie és Jim eközben kiszálltak, illetve kiszedték Tommie-t is, aki egyszerre volt izgatott és rémült a sok embertől. Lottie Adam-hez vezette a kisfiát.
- Köszönöm, hogy vigyázol rá. - mosolygott. Adam bólintott, majd elmosolyodott ő is.
- Ez csak természetes.
- Idő van. - kocogtatta meg a karját Hayley. Lottie lesütötte a szemét és nagy levegőt vett, majd belekarolt Jim-be.
- Csináljuk!
A templomból felhangzott az esküvői zene, mi pedig sorba álltunk a lányokkal. Először nekünk kellett bevonulni, majd Liam, Pete és Emma öccse következett a gyűrűkkel, végül pedig Lottie.
- Pofára ne ess nekem! - súgta oda Hayley, én pedig elfojtottam a vihogást. Hogy is esnék el, ugyan. A templom közepén azonban megbotlottam a leterített szőnyegben, így nekimentem Sophie-nak, aki szerencsére biztosan állt a sarkain.
- Egyszerűbb lett volna behozni téged egy hordozható székben! - forgatta a szemeit Alex, mikor végre a helyünkre értünk. Liam ekkor ért a pap mellé, valamint ebben a pillanatban zúgott fel még erőteljesebben a nászinduló. Lottie elpirulva lépkedett Jim mellett, aki láthatóan büszke volt a pótapaságára.
Pete-hez érve Jim átnyújtotta Lottie kezét a fiúnak, majd a helyére ment. A pap elkezdte az esküvői szertartást, amiből egy mondatot sem tudnék felidézni, ugyanis végig a boldog párt néztem. Pete arcán látszott, hogy iszonyatosan büszke magára, amiért ilyen hamar sikerült összehoznia az esküvőt, ugyanakkor észrevehetően meg volt hatva. Lottie halkan beszélt, szinte suttogva, mintha álmodna és nem akarna felébredni belőle. Még mindig nem hitte el, hogy ez vele történik.

A szertartás után sor került a rituális csokordobásra is. Lottie csodaszép csokra először Cecy kezében landolt, de ő nem fogta meg rendesen, így kicsúszott a kezéből, egyenesen a fejemre, aminek következtében úgy megijedtem, hogy a mai napon már másodszor, fenékre ültem. A csokor ott hevert az ölemben.
- Na Adam. - veregette meg a hátát Pete. - Kezdhetsz spórolni. Egy esküvő nem olcsó ám.
Adam amolyan 'menj már' jelzésként mosolyogva megbökte Pete vállát, majd felsegített és magához ölelve megcsókolt.
A közjáték után mindannyian átvonultunk a külváros egyik legjobb szállodájába, ahol is az esküvői vacsora vette kezdetét.

*

(Pár órával később)

A vacsora egyszerű volt, közkedvelt ételekkel, amik nem kerültek egy vagyonba. Ezt mindenki értékelte, egyedül Pete egyik távoli nénikéje háborodott fel a tényen, hogy nincs kaviár, hiszen ő azt szokott enni az esküvőkön. Hát istenem. Akkor hozzon magával.
Mindenki táncolt, Lottie-t éppen Pete egyik bácsikája forgatta és a lány arcából ítélve igencsak érdekes dolgokat súghatott a fülébe. Ekkor Emma a szemét forgatva odalépett hozzá és lekérte a bácsit.
Tommie önfeledten rohangált körbe, azonban fél tízkor már nagyon fáradt volt, így Jim hazavitte. A lányok is kezdtek hazaszállingózni lassan, a legtovább Alex maradt, akivel rengeteget táncoltunk és hülyéskedtünk olyan zenei csodákra, mint a What is love.
Tizenegykor Alex is elköszönt, én pedig megkerestem Adam-et. Egy puszit akartam adni az arcára, de egy jókora ásítás lett belőle, így tulajdonképpen az arcába ásítottam.
- Neked is szia. - röhögött, majd álmos fejemet látva elköszönt Emma-tól. - Induljunk.
Gyorsan elbúcsúztunk az ifjú pártól és beültünk a kocsiba. Adam 1,5 éve vezet, így egyáltalán nem féltettek a szüleim, amiért ő fuvaroz.
- Ott vagyunk már?  - nyafogtam, ugyanis olyan álmos voltam, hogy majdnem lefejeltem az ablakot.
- Még csak 10 perce jövünk.  - forgatta a szemét. - Még hozzánk se értünk el.
- Basszus, akkor hazáig még 30 perc. - szenvedtem.
- Micsoda szerencse, hogy ma nálam alszol.
- TESSÉK? - kérdeztem döbbenten. Ezt nekem senki nem mondta.
- Meglepi. - mondta unottan, majd felnevetett. - Mielőtt megkérdezed. Lesz cuccod.
- De hogyan?
- A szüleim elmentek hozzátok és anyukád adott nekik ruhát meg mindent, ami kellhet.
- Nagyon cseles. - bólogattam. - Már csak egy kérdésem van.
- Igen? - forgatta a szemeit.
- Ott vagyunk már?
- Nem hiszem el. - röhögött.
- Na, de ott vagyunk?
- Igen.
- Tényleg!?
- Nem.
Ekkor mindkettőnkből kitört a nevetés és a maradék 5 perc utat felszabadultan nevetve tettük meg.

*

(Másnap reggel)

Tegnap fürdés után szinte azonnal beájultunk az ágyba és fel se keltünk reggel kilencig. Jólesően nyújtózkodtam Adam mellett, majd lábujjhegyen kiosontam a konyhába, hogy főzzek magunknak egy teát.
Mire kész lett a tea, Adam is felébredt, úgyhogy megreggeliztünk  együtt, majd elmosogattunk.
- A családod megint a távollétével tüntet? - kérdeztem csendesen, előre félve a választól. Mikor felkeltem, már akkor tudtam, hogy nem lesznek itt, ha kimegyek. Ez pedig csak egyet jelenthetett.
- Úgy nézem. - vont vállat. - Most azonban ártatlan vagyok benne. Annyit tudok, hogy Cecy a barátnőivel találkozik, hogy gyakorolják a koreográfiát. A szüleimről nem tudok semmit.
- Értem.  - mondtam. Tudtam, hogy ez lesz. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy az enyhe idegesség mellett nem éreztem egyfajta kellemes várakozást.
- Na jó, elég ebből! - húzott magához Adam. - Túl sokat töröd azt a szép fejed. Nem fogok rád ugrani, ha ezen agyalsz. Azt csinálunk, amit MINDKETTEN szeretnénk.
Elmosolyodtam és boldogan csókoltam meg. Minden félelmem elszállt. Szeretem ezt a srácot, 3 éve vagyunk együtt, és tudom, hogy sose tenne olyat, amivel bánt engem. Vigyáz rám. Ez a tudat pedig a maradék félelmeimet is elűzte.
Rámosolyogtam, ő pedig azt hiszem, megértette a hangtalan válaszomat, ugyanis még szorosabban húzott magához, majd egyszerűen az ölébe kapott és felvitt a szobájába. Lerakott az ágyára, majd kérdőn rám nézett.  Mikor látta, hogy még mindig nem kaptam pánikrohamot, mellém feküdt, magához húzott és megcsókolt. Boldogan csókoltuk egymást, majd ahogy a helyzet kínossága oldódni kezdett, egyre jobban beleéltük magunkat a dologba. A ruháink szinte észrevétlenül kerültek le rólunk, majd amikor már csak a fehérnemű maradt, szorosan magamhoz húztam Adam-et és pár másodpercig csak mozdulatlanul bújtam hozzá. Ő megértette ezt, és megvárta, amíg egy nagy sóhajjal ismét rámosolyogtam, majd elpirulva bólintottam, jelezve, hogy mehet tovább.
Lassan, végig a szemembe nézve vette le a maradék ruháimat, majd az övét is. Látott már így, azonban az 'játszadozáson' sosem jutottunk túl, most azonban mindketten úgy éreztük, hogy eljött a pillanat. Pár perc ölelkezés, csókolózás és simogatás után már nem is volt kínos vagy furcsa, ahogy kinyitotta a kis zacskót, majd a kezdeti fájdalom után már kifejezetten tetszett. Végig figyelt a reakcióimra, ha felszisszentem, akkor abbahagyta és várta, amíg megszokom a dolgot. Nem fogok hazudni, nem olyan volt, mint a romantikus filmekben, nem volt tűzijáték, csillámpor meg sikítás, ugyanis mind a ketten kezdők vagyunk, tehát rengeteget bénáztunk közben. De szerelemből tettük meg, nem pedig azért, mert "hát miért ne?", így az egész fantasztikus élmény volt. Lesz ez jobb is, hiszen még csak először próbálkoztunk vele, de biztos vagyok benne, hogy ennél nem lehetett volna jobb első alkalmat kívánni.
Utána boldogan vigyorogva feküdtem az ágyon, míg Adam tett egy gyors utat a szemetesig és vissza. Bebújt mellém, majd átölelt.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva. - Nem mondtad, hogy fájt volna, de azért jobb, ha megkérdezem.
- Szokatlan. - mondtam elmélázva az előbbieken, amitől azonnal elpirultam. - Néha picit kellemetlen volt, de nem fájt. De legközelebb jobb lesz.
- Legközelebb? - vonta fel a szemöldökét játékosan. - Mikor tetszett meg ennyire? Eddig úgy kellett minden alkalommal megnyugtatni, hogy ebben semmi rossz nincs.
- Talán akkor, mikor először láttalak ruha nélkül. - mosolyogtam. - És nem akartál rögtön lefektetni, hanem megelégedtél az ölelkezős, "ártatlanabb" formákkal.
Összebújtunk, majd pár perc néma csend után Adam megint megszólalt.
- Tehát akkor nem vettem el most a kedvedet?
- Viccelsz? - hördültem fel. - Nagyon tetszett.  Meg kell szokni persze, de akkor is. Nem is a testi része, hanem az érzelmi a legjobb. Érződik, hogy szeretsz és ez annyira jó.
- Tudod... - kezdte. - Nekem a testi része is nagyon tetszik ám, de természetesen az a legjobb benne, amit te is mondtál. Itt vagy végre a karomban és szerethetjük egymást.
Hozzábújtam, annyira szorosan, ahogy csak tudtam.
- Köszönöm. - suttogtam a fülébe. - Köszönöm, hogy vagy nekem. Szeretlek.
- Én is szeretlek és köszönöm neked az előbbit. Nagyon jó volt.
- Igen... és biztosan lesz jobb is.
- Ebben én is biztos vagyok. - mosolygott, majd megcsókolt, én pedig boldogan adtam át magam az érzésnek, hogy itt van velem, és reményeim szerint ez mindig is így lesz.