Botrány

Sziasztok!
Múltkor írtam, hogy a szalagavató időszak miatt nem írtam, annak azonban 2 hete vége.
Sajnálom, hogy ennyit kell várnotok egy-egy részre, de érettségizni fogok és nem ártana tanulni. Emeltezem töriből, ha ez nem lenne elég, ádáz csatákat folytatok a matek leckéimmel, illetve 2 csodálatos énekórával is megy vagyok áldva hetente. :(
Igyekszem írni, amikor tudok, ne lepődjetek meg ha csak 2 hetente lesz rész. Ez most ilyen.




Emma elpirult és erőltetett mosollyal berángatott a konyhába.
- Mi történt? - kérdezte, miközben idegesen csavargatta a haját.
- Az emeleten Pete-nek sikerült bugyira vetkőztetnie. - mondtam ki gyorsan, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta.
- TESSÉK? - visított Emma. - Hogyan... mikor... miért nem kiabáltál?
- Bezárta az ajtót. Nem hallottátok volna.
- VOLT NÁLAD TELEFON!!!
- Eszembe sem jutott. - vallottam be.
- MEGÖLÖM. KOMOLYAN.  - fújt egyet Emma és már indult volna vissza.
- Emma, várj, ne! - álltam elé. - Ne tegyél semmit elhamarkodottan. Adam is mindjárt visszaér. Megint verekedni fognak.
- Hogyhogy megint?
- Mikor felmentem a pulcsimért, Adam velem jött és kicsit csókolóztunk. Aztán Pete benyitott és megint veszekedni kezdtek. Pete behúzott egyet Adam-nek, ő pedig még az orvoshoz is elment, annyira vérzett. - meséltem el a történetet. - Pete pedig ott maradt velem és hát...
- Megverte Adam-et. Téged majdnem megerőszakolt. Tényleg megölöm. - öntötte el Emma-t megint a düh és kiviharzott. Én utána rohantam és belekapaszkodtam a karjába.
- Kérlek, ne rendezz nagyjelenetet! - kérleltem. - Meghalok szégyenemben, ha mindenki megtudja.
-  Nem te vagy az, akinek szégyenkeznie kell. Hanem a szemétláda bátyámnak. - kiabált Emma.
- Emma, kérlek! Felejtsd el!
- FELEJTSEM EL? PETE MEGBOLONDULT, MIÓTA ISMER TÉGED. NEM HAGYOM, HOGY TOVÁBB FAJULJON EZ A DOLOG! - visított Emma és kitépte magát a kezemből. Én nem tehettem mást, minthogy követtem.
- PETER ALEXANDER SWAN! - ordította Emma, amint beért a nappaliba. - AZONNAL TŰNJ EL A HÁZBÓL!
- Megbolondultál hugi? - próbálta elviccelni az egészet Pete, majd meglátott engem Emma után futni. Elkomorodott. - Ja értem. Jöttél igazságot szolgáltatni, ha már a kis ribi barátnőd nem bír kiállni magáért?
- KI A RIBI, TE ÁLLAT? - állt meg tőle pár lépésnyire Emma. A többiek döbbent arccal húzódtak oldalra. - MEGVERED A PASIJÁT, ŐT PEDIG MAJDNEM MEGERŐSZAKOLOD. NORMÁLIS VAGY?
- Megerőszakolom? - nevetett fel Pete. - Érdekes. Amikor élvezi a helyzetet, azt nem nevezném erőszaknak.
- ÉLVEZI??? ÉLVEZI??? - sikított Emma. - AZ EGY DOLOG, HOGY MEGTESZED, AMIT MEGTETTÉL. DE HOGY UTÁNA MÉG TAGADOD IS, ÉS MEGPRÓBÁLOD AMANDÁRA KENNI... TŰNJ EL. KOMOLYAN MONDOM. NE LÁSSALAK ITT ADDIG, AMEDDIG ŐK NEM MENNEK EL.
- Nem. Nem megyek el. - mondta halál nyugodtan Pete. - Itt lakom.
- NEM? - lépett közelebb Emma. Én is közelebb merészkedtem.
- Nem.
- AZT MONDTAM, TŰNJ EL! - visított fel Emma és Pete-nek ugrott, ütésre emelt kézzel. Én azonban gyorsabb voltam, és elé ugrottam, így a pofon az én arcomon csattant. A csattanást síri csend követte.
- Ne bántsd! - mondtam halkan. Emma arcán egyszerre tükröződött a meglepettség, a düh és a szánalom.
- Ami. Nincs mentség arra, amit tett. Nem baj, hogy nem jutott el a végéig, de ezt semmilyen mértékben nem tűrheted. - mondta.
- Van mentsége. - fontam össze a karom magam előtt. - Leállíthattam volna. Sikítozhattam volna. De nem tettem. Azt hiszem, tudod, hogy ez mit jelent.
- Persze, azt, hogy lesokkoltál.
- Nem Emma. - sóhajtottam.  - Először én is azt hittem. De nem. Én vonzódom a bátyádhoz. Szeretem őt.
Egy hosszadalmas pillanatig csend volt, majd utána hatalmas robajjal csapódott be a bejárati ajtó. A varázs egy pillanat alatt megtört, ugyanis mindenki ijedten sikoltott fel. Az ajtóban Adam állt.
- Jóságos istenem! - suttogta Sophie. Adam lassan közelebb jött, majd megállt előttem.
- Hogy tehetted? - kérdezte tőlem olyan hangon, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Tömény fájdalom áradt a hangjából. - Hogy tehetted ezt velem?
- Adam, én.... - kezdtem, de intett, hogy hallani sem akarja.
- Remélem, boldogok lesztek! - mondta halkan, majd hátat fordított és kisétált az ajtón. Ebben a pillanatban mindenki egyszerre kezdett el ordítozni.
- Mit csináltál? - kiabált Hayley. - Megcsaltad a pasidat?Pont te, a tökéletes idealista kishercegnő?
- Azt hittem, hogy ennél több van benned. - vetette oda Jessy.
- Pedig tényleg csak egy kis ribanc vagy, ahogy Pete mondta. - tette hozzá Beckie. Nick átölelte a barátnőjét, majd gyorsan távoztak.
Rob hirtelen megállt előttem.
- Csalódtam benned. - mondta komolyan, ami tőle igazi ritkaság volt. - Nem tudom, hogy voltál képes ezt tenni Adam-mel. A legjobb srác, akit ismerek. Imádott téged. Hogy voltál képes ilyen szívtelen módon megbántani? Tudod, hogy mi vagy? Egy ócska kurva.
Alex felszisszent. Rob azonban ezzel mit sem törődve elsétált. A barátnőim rám néztek.
- Azt hiszem, egyedül hagyunk titeket. - mondta Alex. - Lesz mit megbeszélnetek.
Ezzel Sophie, Alex és Hayley felmentek az emeletre. Emma továbbra is ott állt, ahol az ütés után maradt, tátott szájjal.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. - mondta csendesen. - De úgy tűnik, megérdemlitek egymást. Az egyik megcsalja a pasiját, a másik meg nem bírja felfogni, hogy aki foglalt, az tabu. Ma tönkretettetek egy remek embert. Gratulálok! - mondta, majd felrohant a szobájába.
Én nekidőltem a falnak és behunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Mikor legközelebb kinyitottam, Pete előttem állt.
- Mi volt ez? Mire volt ez jó? - kérdezte csalódottan.
- Nem hazudtam Pete. - mondtam csendesen. - Szeretlek. Csak nem lenne szabad. Mivel Adam-et is szeretem. Egyszerre szeretem mindkettőtöket.
Szavaimat rövid csend követte, majd Pete magához ölelt.
- Ne haragudj! - mondta elfúló hangon. - Az én hibám az egész. Ha békén hagylak, nem történik ez meg.
- Már mindegy. - sóhajtottam, majd ellöktem magam a faltól. - Meg kell keresnem Adam-et!
- Meg se próbáld. Amilyen ideges rád... ki tudja, mit csinálna?
- Sose bántana. - mosolyodtam el keserűen.
- Nem baj. Én megyek utána.
- Te? Hiszen téged még jobban utá...
- Tudom. - emelte fel a kezét. - Utál. Megértem. De akkor is. Inkább adja vissza azt az orrtörést, mint téged bántson.
Sóhajtottam.
- Menj. De nagyon vigyázz magadra! Nem veszíthetlek el téged is...
Pete egy szempillantás alatt átölelt.
- Semmi baj nem lesz. Visszahozom Adam-et, utána pedig elmegyek. Megvárom, míg elmentek haza. Utána pedig... majd akkor találkozunk, ha mindketten elfelejtettük, hogy mit is érzünk egymás iránt. - suttogta a hajamba. - Te hozzá tartozol.
- Pete... a mai után látni sem bír majd. - sírtam el magam. - Meg is értem. Ne hagyj el. Nem akarlak elveszíteni.
- Hiszen soha nem is voltam a tiéd igazán. - mosolyodott el Pete szomorúan. - Ezt most ne úgy értsd, hogy nem szeretlek, mert szeretlek. De a mai eset felnyitotta a szemem. Még abban a helyzetben is, amikor senki nem zavart volna... akkor sem adtad át magad az élménynek és az érzéseidnek. Te sokkal mélyebben szereted Adam-et, mint engem. Örülhet, hogy egy ilyen klassz barátnője van. Ne gondold, hogy nem akarnék járni veled. De nem akarok több fájdalmat okozni senkinek. Szépen itt maradok, befejezem az egyetemet és találok valakit magamnak, akinek a szívén nem kell osztoznom senkivel. Természetesen neked mindig helyed lesz a szívemben, de nem hagyom, hogy miattam boldogtalan légy, mert hiába tagadod, Adam nélkül az életed üres lenne. Most pedig elmegyek, és visszahozom neked, oké?
- Rendben. - suttogtam, miközben a könnyeim peregtek. Pete az ajtó felé indult. - Várj!
Pete hátrafordult, én pedig odarohantam és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, mint amekkorát néhány órával ezelőtt várt tőlem.
- Köszönöm. - suttogtam csukott szemmel. Pete elmosolyodott és elhátrált, miközben végigsimította az arcomat.
- Sietek vissza. - mondta, azzal kirohant ő is. Én finoman reszketve felsétáltam az emeletre, majd bementem a vendégszobába, ahol az előző éjjeleket töltöttem és a mai incidens is történt. Leültem az ágyra, majd halkan sírva hanyatt vetettem magam.
- Istenem, bocsáss meg nekem! - suttogtam a plafonnak, majd szorosan magamhoz öleltem a takarómat.