2016. szeptember 7., szerda

Szalagavató II.

Sziasztok!
Végre-végre meghoztam a szalagavatós bejegyzés második részét. Lehet, hogy lesz még egy része, mert elég sok ötletem van hozzá.
Jó olvasgatást! :)



Az öltözőbe belépve elállt a szavunk. Vagy 3 takarítónő mosta fel a padlót.
- Mi történt itt? - kérdezte Alex félhangosan.
- Clau rám öntött egy adag vizet. - hallottuk meg Bia hangját. Az egyik sarokban állt és próbált nem útban lenni. - Alaposan összevesztünk, majdnem nekem ugrott, de végül megelégedett azzal, hogy nyakon önt 1,5 liter vízzel.
- Ennél gyerekesebb már nem is lehetne. - mondtam.
- Nézd, én megértem, hogy dühös. - sóhajtott Bia. - De ez tényleg túlzás. Nem tettem semmi megbocsáthatatlant.
- Beszéltél vele valaha úgy, mint Amandával? - kérdezte Sophie.
- Igazából nem. Próbáltam, de nem hallgatta végig, mert folyton rohant. Vagy ha figyelt is, nem értette. Úgyhogy egy idő után feladtam.
- Értem. Talán nem kellett volna abbahagynod. Addig kellett volna zaklatnod, míg végig nem hallgat és meg nem érti.
- Már mindegy. Most már teljesen mindegy, hogy mit kellett volna másképpen csinálni. - vont vállat Alex.
- Esélytelen, hogy megbeszélitek? - kérdeztem. Bia rám nézett és a tekintete mindent elmondott. Időközben a takarítónők végeztek és kimentek. Bia kimerülten roskadt le egy padra. Szomorkásan elmosolyodott, majd megrázta a fejét és a távolba meredt. Pár percig ült így, a semmibe nézve. Sophie egy pillanatra eltátotta a száját. Én teljesen meg tudtam érteni. Valószínűleg mindhármunk fejében az kattogott, hogy Bia még így, teljesen összetörten is mennyire szép. Ugyanis a fehér keringőruhában, az enyhén vizes hullámos hajával és a révedező arckifejezésével igencsak lenyűgöző látványt nyújtott.


- Tudjátok... - szólalt meg hirtelen, még mindig elnézve a fejünk felett. - Ha visszagondolok az egész életemre, akkor azt látom, hogy kb. mindent elszúrtam. Az általános iskolás évek, a cicababa korszak, a gimi, Adam, a hisztik és most Clau. Pedig imádtuk egymást.
- Hogy rontottál volna el mindent? Hiszen magadtól jöttél rá, hogy nem jó, ahogy most csinálod és önerőből változtattál rajta és most boldog vagy Will-lel. - guggoltam le elé, ami nem volt egyszerű a hatalmas szoknyában. - Annyit minden szörnyűség történt veled már és te ezek után sem adod fel. Nézz meg engem, minden kis hülyeség kikészít! Te pedig fel sem veszed, még a nagy dolgokat sem. Sokkal erősebb vagy, mint bármelyikünk. Büszkének kellene lenned magadra, nem pedig magadat büntetni más korlátoltsága miatt.
- Köszönöm Amanda. - mosolyodott el Bia és átölelt. Én ettől ugyan majdnem hanyatt-estem, de az nem baj.
- Nos, kis filmsztárom, azt hiszem, ez karriered csúcspontja. - hallottuk a jól ismert gúnyos hangot. Hayley az ajtóban állt, lazán nekidőlve a falnak. - Ez a monológ... bármelyik romkom-ba beillett volna. Szerintem el kellene gondolkoznod a dramaturg szakmán.
Én dühösen néztem rá. Ez egy fontos pillanat, erre elhülyéskedi? Hayley azonban elkomolyodott és bólintott, jelezve, hogy egyébként egyetért velem.
- Lassan mennünk kellene. - szólt Sophie. - Mindjárt vége a szünetnek.
- Még beszélünk, oké? - szorítottam meg Bia kezét.
- Rendben.
Kimentünk és valóban folytatódott a 'műsor'. Elsőnek a másik osztály keringőzött. A lányokkal a fal mellett álltunk és néztük a táncot.
- Melyik Clau? - kérdeztem.
- Amelyik a legkivágottabb cuccban van. - mondta Alex.
- Ott van! A szőke sráccal táncol. - mutatta Sophie. Alex-nek igaza volt. Clau ruhája ismét feszegette az 'iskolában tűrhető' kategóriát.


 - Ez nem is szalagavatóruha! - mondtam. - Úgy néz ki, mint egy függöny.
- Lehet, hogy az. - nevetett Hayley. - Biztos az a divat.
A tánc lassan véget ért, nekünk pedig ideje volt felsorakozni. Beálltam Adam mellé és félénk mosollyal ránéztem.
- Ugye nem izgulsz? - kérdezte.
- Kicsit. - vallottam be.
- Ez csak egy tánc. Ha elrontod, senkit nem fog érdekelni. Csak a szüleink vannak itt. Meg a tanárok.
- Elég az.
- Senki nem fog beszólni, ha rontasz. Nem is tudják, ha rontasz. Csak menjünk ki oda, táncoljunk egyet erre a fertelmes nyálas számra, mosolyogj rám közben és élvezd ezt a 3 percet!
- Ez nem ennyire egysze... - kezdtem, de Adam hirtelen megcsókolt. Meglepődtem, hiszen bármelyik pillanatban elindulhatott a zene. Mielőtt azonban rendesen visszacsókoltam volna, Adam elhúzódott és szemtelenül édes mosollyal fordult hozzám.
- Egy kis biztatás! - kacsintott. Ebben a pillanatban felcsendült a zene és indulunk kellett. Nem értem, hogy Adam miért mondta, hogy nyálas. Nem volt az. Modern volt és igazi szalagavatós hangulatú. Olyan keserédes. Örülünk, hogy itt vagyunk, de ugyanakkor mindjárt vége.
A gondolkodást erőnek erejével félbeszakítottam és felemeltem a fejem, hogy bele tudjak nézni Adam szemébe. Onnantól kezdve el is felejtettem addigi aggodalmaimat és teljesen belefeledkeztem abba, hogy egymást nézzük. Csak táncoltam, nem pánikoltam a lépéseken, minden jött magától. Amikor a Wind of Change utolsó hangja is elhalt és kitört a tapsvihar, könnyes szemmel néztem Adam-re. Ennyi volt. Hosszú hónapok munkája és kínlódása. 3 röpke perc. Elmúlt ez is, szinte elrepült és úgy éreztem, mintha ez az egész tánc valamiképpen a gimnáziumi éveimet akarta volna szimbolizálni. Nehezen indult, aztán mire belejöttem, véget is ért.








4 megjegyzés: