Úgysem tudod elkerülni

Szombaton az első érettségi-előkészítőről igyekeztem haza. Baromira untam az egészet. Ma még mondjuk semmi komoly nem volt, meg elengedtek előbb, mint dél, de akkor is. Minden szombatomat ezzel kell majd töltenem. :P
Alex persze örül a lehetőségnek.
- Örülj, hogy biztosítják a helyet és időt a felkészülésre és nem kell magántanárhoz járnod! - mondogatta, miközben Sophie-val intenzíven szenvedtünk.
- Persze, értem. - motyogta Sophie. - De tudnék mást csinálni szombaton.
- Mint mindenki. - forgatta a szemét Alex. - De később hálás leszel érte.
- Jó, igen, biztos. - morgott Sophie. Baromi rossz hanglatban volt, mert szombaton fel kellett kelnie tizenegy óra előtt. Végig ásítozta azt a 2 órát, amíg ott kellett lennünk. Mikor a tanár ránézett, nem sok kellett hozzá, hogy ráordítson. Mármint, Sophie a tanárra.
Mikor végre végeztünk, fogta magát és haza is rohant. Alex fuvolára ment, Hayley Riry-hez, megnézni, hogy mi van vele. Én is mentem volna, de a szüleim direkt kérték, hogy ma ne mászkáljak el, mert délután segítenem kell takarítani és pakolni. Apa dolgozószobáját újítjuk fel, és ott annyi cucc van, hogy egyedül egy hét alatt se pakolná ki.
Gondolataimba merülve baktattam hazafelé. Hirtelen meghallottam, hogy valaki fut mögöttem. Engedelmesen félreálltam, hogy elmenjen mellettem, de mikor mellém ért, megállt. Baromira megijedtem, hogy ki és mit akar? Pedofil? (Alex erre mondaná, hogy maradjak a pedofilozással, mert már nem vagyok gyerek.)
Félénken oldalra néztem, hogy lássam, ki az. A következő pillanatban tátott szájjal és elfehéredett arccal bámultam.
- Peter Swan, mi a rohadt életet keresel itt? - förmedtem rá, miután magamhoz tértem a döbbenetből.
- Látogatóba jöttem. - eresztett meg egy lusta és fölényes vigyort. Gyűlöltem ezt az arckifejezését, azt juttatta eszembe, amikor megcsókolt.
- Ugyan kihez? És hol laksz? És miért pont most jöttél? Év eleje van.
- Nekem még nincs suli, csak egy hét múlva kezdünk. Egy haveromnál lakom. És hozzád jöttem.
- Még mindig nem fogtad fel, hogy nem kérek belőled? - csattantam fel. Ekkor jöttem rá, hogy ha tovább sétálunk előre, akkor egyenesen a házunkhoz vezetem, azt pedig nem akartam. Más se hiányzik, minthogy tudja, hol lakom.
- Menjünk a parkba! - javasoltam. Választ se várva jobbra fordultam. Pete persze követett.
A parkban leültünk egy padra.
- Szóval miért is jöttél hozzám?
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. Tudod, amiért letámadtalak. - sütötte le a szemét. - Annyira reméltem, hogy viszonzod, amit irántad érzek, hogy nem gondoltam végig teljesen. Tudom, hogy Adam-mel szemben is hatalmasat hibáztam. Tőle is bocsánatot fogok kérni.
- Jól teszed. De nem fog megbocsátani. - mondtam. - Iszonyúan dühös rád. Ha csak szóba kerülsz, majd felrobban az idegességtől.
- Uhh... - húzta el a száját. - Az kínos. De megoldom.
- Ahogy tetszik. Én szóltam.
- Szóval, mi újság veled? - érdeklődött kedvesen.
- Még élek. De ha minden hét ilyen rohanós lesz, mint ez, akkor ezt már nem sokáig mondhatom el magamról.
- Jaj te! A legtöbben túlélik az érettségit. - nevetett. - Okos lány vagy, megoldod.
- Persze, biztos, csak addig idegösszeomlást kapok.
- Nem fogsz. Az nem megy ilyen könnyen.
- Te már csak tudod...
Így viccelődtünk egy darabig, amikor a szüleim felhívtak. Megkérdezték, hogy hol vagyok már, mert  12:30 van.
- Megyek már. - mondtam. Kinyomtam a hívást és elindultam Pete-tel. - Bocs, mennem kell haza. Majd máskor dumálunk.
- Köszi, hogy meghallgattál. Vagyis hogy itt voltál. Olyan volt, mint régen. Mielőtt elromlott volna.
- Ne, kérlek ne legyél érzelgős, azt nem bírom.
- Adam-nek se nézed el?
- Az más. Ő a barátom. Te nem.
Erre elkomorodott.
- Igazad van, bocsi.
- Ne legyél már depressziós, mert egy csaj nem téged választott! Keress egy korban hozzád illő csajt. Ne egy 5 évvel idősebbet és ne egy 3 évvel fiatalabbat! Hanem egy huszonegy-néhány évest.
- Igazad van, persze.
- Na jó, ne haragudj, nem bírlak tovább elviselni. - fakadtam ki. - Szenvedsz itt nekem folyton, hogy kellek neked, mikor úgy tűnik, hogy végre elfogadod, 5 perc múlva közlöd, hogy jaj, de rossz neked, hogy nem kaptál meg!
- Mert így is van.
- Na jó, szia. - mondtam és futásnak eredtem. A parkból egyenesen hazáig rohantam. Már az se érdekelt, hogy utánam jön, a házba nem fogom beengedni. Egyébként nem is jött.
Otthon sűrűn elnézést kértem, amiért késtem, aztán ebédeltem. Utána felmentem a szobámba és írtam Emma-nak.
"Hívhatlak? Gáz van."
Emma meg se várta, hogy hívjam, inkább ő hívott.
- Mi a gáz? - szólt bele köszönés nélkül.
- Megmondanád, hogy mit keres itt a hülye bátyád?
- MIIIIII már megint? Nem hiszem el.
- Hogyhogy nem tudtok róla, amikor családtag? Nem szól, hogy lelép 3 napra?
- De persze, mondta, hogy meglátogatja egy haverját. Aki baromira nem LA-ben lakik. Hanem Long Beach-en.
- Akkor képes volt idáig jönni és a képembe hazudni, hogy egy LA-beli haverjához jött?
- Úgy néz ki.
- De miéééért? - nyögtem.
- Mert nyomi. - adta meg a választ Emma.
- Köszönöm, de ezzel nem vagyok előrébb!
- Tudom. Amúgy fogalmam sincs, hogy miért csinálja. Ezzel magát is szívatja. Hiszen nem leszel az övé. Csak ezt képtelen elfogadni.
- Arról én mit tehetek?
- Semmit. Basszus... anyu hív. Mennem kell.
- Menj csak.
- Oké, köszi. Még annyi, hogy ameddig ő nem adja fel, úgysem tudod elkerülni... de próbálkozni lehet. Na szia.
- Ez nagyon biztató volt, szia. - mondtam és letettük.
Jó volt Emma-val beszélni. Ő mindig meg tud nyugtatni. Akkor is, ha állítása szerint nem tudom elkerülni a bátyját.