A beszélgetés Adam-mel

A következő hétvégén elmentem Adam-hez. Nem volt náluk senki, ezért úgy döntöttem, most fogok vele beszélni, hiszen így nem hallgathat ki senki sem.
Adam nem vette észre a szorongásomat, vagy ha igen, akkor jól titkolta. Csendesen tett-vett a szobájában, hozott nekem inni, aztán leült mellém a földre.
- Beszélnünk kell. - suttogtam a fülébe.
- Öhm... miért érzem azt, hogy valami kellemetlenről lesz szó? - húzta a száját Adam.
- Mert arról lesz szó.
- Aha. Értem.
- Szóval... - kezdtem bele, de nem bírtam folytatni. Most mit kéne mondanom?
- Igen?
- Tudod...
- Mit?
- Hát...
- Eddig jó. Figyelj, ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? - mosolygott.
- De ez ciki.
- És? Nem nevetlek ki, ígérem.
- Oké, de te akartad. - sóhajtottam.
- Igen, én akartam, az én hibám lesz, de MONDD MÁR!
- Jó, mondom nyugi...
Újabb kínos percek teltek el csendben.
- Szerintem is éppen mondod. - vigyorgott. - Vagy megsüketültem, te pedig profin beszélsz csukott szájjal.
- Jaj, már!
- Komolyan. Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell. Csak ha fontos. Nem kényszerítelek semmire.
Azzal átölelt. Én pedig sóhajtottam.
- Nem tudom, hogy elmondjam-e... - kezdtem.
- Tudod mit? Kapsz 2 perc gondolkodási időt! Addig hagylak, oké? Találd ki, mit szeretnél. - mosolygott, azzal egy puszit nyomott a homlokomra, és felállt, hogy kimenjen. Én azonban úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább a dolgot...
- Várj! - pattantam föl én is. - Csak azt akartam mondani, hogy... én még nem érzem úgy, hogy készen állok... ARRA.
- Arra? Arra hogy mire?
- Hát... ARRA.
- Bocs, de ezt nem értem. - rázta a fejét.
- Ne már! Mit nem lehet ezen érteni? - fakadtam ki.
- Nem is tudom. Például azt, hogy nem mondasz semmi konkrét dolgot, csak azt, hogy ARRA. Ez pedig igen sok mindent jelenthet.
- Jó, igaz, de ezt akkor is értened kéne.
- Lehet, de nem értem. Elmagyaráznád?
- Megpróbálom. - ültem le sóhajtva az ágyára. - Gyere!
Mellém ült, és megfogta a kezem.
- Emlékszel a kirándulásra? - kezdtem.
- Persze. Nehezen tudnám elfelejteni, hogy mit vágtál a fejemhez. Durva volt... de ezt már egyszer megbeszéltük.
- Igen. Tudod, amikor Bia-val...
- Igen, azt nagyon elrontottam, mondtam, hogy ittam egy kicsit, és azért tettem.
- Nyugi, nem vádolni akarlak! Csak annyi, hogy... ha esetleg ilyen terveid lennének...
- Bia-val? Nincsenek. - fintorgott.
- Jajj! Úgy gondoltam... velem. - pirultam el. - Szóval, ERRE nem vagyok még kész.
- Istenem! - suttogta. Én azt hittem, hogy kinevet, ezért felpattantam, hogy elfussak, de ő átölelt, és visszarántott az ágyra.
- Ne nevess ki! - motyogtam. - Úgy szégyellem magam.
- De... Ami, annyira bolond vagy.
- Kösz szépen.
- Nem. Jó értelemben vagy bolond. Hogy hihetted azt, hogy ha ILYESMIT akarnék, akkor nem avatnálak be? Hogy csak úgy letámadlak? Ennyire nem bízol bennem?
- De bízom, csak.... honnan tudjam, hogy ilyenkor mi van? Te vagy az első barátom, nem vagyok járatos ezekben a dolgokban. Az ILYESMIBEN pláne nem.
- Oké, ezt értem. De... mi lenne, ha kérdeznél? Válaszolok minden kérdésedre.
- Oké. Csak tudod, múltkor is, mikor rám feküdtél...
- Akkor?
- Akkor olyan fura volt.
- Rossz vagy jó értelemben fura? - vigyorgott.
- Hagyd abba. - grimaszoltam.
- Miért? Nem tudhatom.
- Nem. De amúgy is-is. Mindenhogy fura volt.
- Értem. Tudod mit? Ne félj ilyeneket elmondani. - mosolygott rám. - Bízz bennem! Meg foglak érteni. Mindig.
- Oké.
- Ha bármi bajod, kérdésed, gondod van, csak szólj! Azért vagyok, hogy segítsek, és együtt megoldjunk mindent! - suttogta a fülembe, aztán megcsókolt.
- Megígérem, hogy szólni fogok, ha legközelebb bajom lesz. - feleltem neki mosolyogva, és éreztem, hogy jól döntöttem, mikor őt 'választottam' pasinak...