A ballagás

Sziasztok!
Tudom, hogy egy hónapja nem volt rész. Sőt, több, mint egy hónapja. :(
Az a helyzet, hogy belekezdtünk egy igen húzós lakásfelújításba, ami 3 hétre lett tervezve és most tartunk az 5. hétnél. *nagyon utálja*
Emellett elkezdtem a KRESZ-t is, szerdán vizsgázom belőle, tehát az is vitte az időmet.
Nagyon sajnálom, hogy nem írtam nektek egy sort se, hogy ne várjátok meg minden, azt sem tudtam, hol áll a fejem és a 2 hónapos érettségi hajtás után nagyon jólesett egész napokig semmit nem csinálni. Az utóbbi hetekben meg pláne egy halom új dolog szakadt a nyakamba, felvettek az egyetemre, ezzel együtt jár egy csomó ismeretlen dolog, pl. a varázslatos hírhedt Neptun-rendszer, ami ma már képes volt rám hozni a frászt, mert nem engedett regisztrálni a félévre. *az anyját*
Az eddigiek miatt a bocsánatotokat kérem, én sem szeretem, ha mások váratnak engem, úgyhogy megértem, ha dühösek vagytok. Annyit tudok csak tenni, hogy a nyár végéig összekapom magam és megírom végre ennek a történetnek a végét. A gimis éveim elején kezdtem, most pedig elballagtam, úgyhogy legyen ez egy jel számomra, hogy nem húzhatom ezt örökké.
Minden szálat helyre fogok tenni meg ilyesmik, úgyhogy nem lesznek homályos foltok a végén. Mindenki sorsáról fogtok tudni. :)
Mindezek után engedelmetekkel folytatnám.






A maradék pár nap hamar elrepült. Miután a nagyszüleimet megnyugtattam, hogy egy 'régi barátommal' találkoztam és sok beszélnivalónk van, a hazaútig hátralévő napokat Lottie-val és a kis Tommie-val töltöttem. Lottie mesélt magáról, az itteni életéről, én pedig szinte ittam a szavait. Ez a lány 19 évesen több mindenen ment keresztül, mint más 30-40 év alatt. Ha ez nem lenne elég, ez nem törte össze, hanem mosolygósan, nyugodtan, végtelen szeretettel neveli a kisfiát.
Azon a tényen, hogy Lottie-nak Cody-val volt bárminemű kapcsolata, egyszerűen nem bírtam túllépni. Hiába magyarázta, hogy egyedül volt meg az alkohol, akkor is hányingerem volt tőle. Cody Simpson egy kivételesen nagy seggfej, erre a világ, de ne mondjak sokat, a város vagy a környék srácai közül pont vele kellett Lottie-nak kikezdeni. Persze, Sophie példájából kiindulva, az alkohol nagy úr, szóval végül is annyira nem hihetetlen, de akkor is. Cody a tipikus rosszfiú és nem olyan értelemben, mint a tini könyvekben. Ő nem javítható.
Cornelia mesélte, hogy a legjobb barátnőjét 9.-ben Cody kb. megerőszakolta. Lottie a következő évben lett Cody áldozata. Idén Sophie volt a kiszemelt, de a srácot ismerve, a tavalyi évet sem hagyta ki.
- Biztos nem jössz haza velem? - kérdeztem, miközben szombat este az ajtóban álltam. Lottie hitetlenkedve rázta a fejét.
- Már átrágtuk magunkat ezen drágám.  - mosolygott. - Nem az én feladatom, hogy helyrehozd a hibádat.
- Ezt tudom.  - sóhajtottam. - Én arra gondoltam, hogy a te hibádat hozd helyre.
- Tessék? - kapta fel a fejét.
- Hiszen elszaladtál. Gyere haza Lottie! - vigyorogtam. - Tudom, hogy rettegsz tőle, de te sem bujkálhatsz örökké.
Lottie szemmel láthatóan sokkolva állt előttem.
- Mindegy is. - mondtam keserűen. - Tudom, hogy nem akarod. Csak egy ötlet volt. Viszont indulnom kell. Köszönöm, hogy beszélhettem veled. Még találkozunk. Szia.
- Ég veled! - búcsúzott Lottie egy finom öleléssel. - Vigyázz magadra!
Egymásra mosolyogtunk és elindultam hazafelé. Az járt a fejemben, hogy ha nem is sikerült visszahozni a lányt, olyan nyugodtságot szereztem tőle, amire éppen szükségem volt.

*

(Vasárnap, otthon)

Hazaérve az egész családom türelmetlenül várt.
- Végre itthon vagy! - ölelt magához Anya, Apa pedig a kezembe nyomta a telefont.
- Igen? - szóltam bele bizonytalanul.
- Amanda kincsem, remélem nem baj, de nem tudunk részt venni a ballagásodon. - hallottam Amelia néni hangját.  - John-nak egy nagyon fontos munkája van éppen, minden idejét lefoglalja.
- Ó, semmi baj, abszolút megértem. - mondtam gyorsan. Semmi kedvem nem volt kimutatni, hogy valójában bánt a dolog. Anno Lina ballagásán, vagyis 6 éve (Lina 5 évfolyamos gimibe járt, illetve egyszer megbukott, így 20 évesen már sikerült is levizsgáznia :P ) nekünk ott kellett lennünk. Nem számított, hogy Anya akkor várta Sam-et, ott kellett lennünk, repülőre ülni a terhes anyámmal, mert Lina mindenkinek meg akarta mutatni, hogy mekkora szerető családja van. Bezzeg miattam, a szegény nyomi vöröske unokahúg miatt egyik sem fog átutazni az ország másik végére, hiszen John-nak halaszthatatlan munkája van.
- Igazán édes vagy aranyom.  - bájolgott a telefonba Amelia néni. - Lina úgyse tudott volna eljönni. Welnessezik a barátnőivel.
Én itt untam meg és mielőtt elküldtem volna a nénikémet és kedves lányát a pokolba, visszaadtam a kagylót Apának.
- Mielőtt kibuksz. A nagyszüleid jönnek. - nyugtatott Anya. - Mindkét részről.
- Remek. Persze ilyenkor nem kell a szerető nagycsalád, ugye? Csak akkor, amikor nekik kell mutogatni magukat.
- Hagyd el. - legyintett Matt. - Tudod, milyenek.
- Igazad van. - sóhajtottam. - De akkor is bántó.
Sam erre megölelt.
- Legyél jókedvű. - erre magamhoz szorítottam, majd megpróbáltam felvenni, de olyan nehéz volt, én meg sose voltam a tesióra sztárja, így hatalmas nyögéssel kísérve nekiestem Matt-nek.
- Ember, biztos vagy te a holnapi magassarkúban? - kérdezte őszinte félelemmel Matt. - Amíg beérsz, azalatt eltöröd a lábad.
- Ott lesz előttem Alex. Majd megtart. - nevettem.
- Előre sajnálom szegényt.
- Tulajdonképpen én is. - tűnődtem. - De hát... így járt.
Az este többi része készülődésből, ruhák vasalásából és tervezgetésből állt. A szüleim a ballagás után családi ebédet terveztek, úgyhogy Anya a közeli étteremből rendelt ételeket tette a hűtőbe, hiszen ami ma jó, az holnap is az lesz, csak fel kell melegíteni.
Én pedig félve bújtam ágyba. Vajon holnap látom utoljára Adam-et?

*

(Másnap, a ballagás kezdete előtt 10 perccel, az iskolában)

- Lányok, én ezt nem tudom végigcsinálni! - húzkodtam a ruhámat idegesen. Sophie és Alex csak a szemüket forgatták, míg Hayley a szokásos stílusában nekem esett.

- Ha elkerülte volna a figyelmedet, rajtunk is ez a vacak van és mi is úgy nézünk ki, mint a porcelánbabák temetési különkiadása, mégsem hisztizünk.

Hát igen. A drága suli kitalálta, hogy legyen egységes ballagóruha. Ez a fiúknál oké, mert egy egyen zakó, aztán kész, de nálunk... amíg a fazont sikerült úgy kivitelezni, hogy mindenkinek elfogadható legyen (Clau napokig dühöngött, amiért kerek felsőrészű, pántos ruha mellett döntött az igazgatóság, a V-nyakú, mélyen dekoltált helyett) az egy halál volt. A másik a szín. Oké, hogy a fekete mindenkinek jól áll(hat), de a fiúkkal együtt egy temetési menetnek néztünk ki. Persze, mindenki próbálta valahogy egyedivé varázsolni a ruháját. Bia hófehér virágokat tűzött a hajába, amitől kiérdemelte volna a 'Legszebb Ballagó' díjat, ha lett volna ilyen. :D

- Rendben Hayley. - sóhajtottam. - Nem a ruha a bajom. Hanem Adam.

- Nem igaz. - csapott a falra Hayley, aminek következtében lehullott egy adag vakolat. - Most baromira nem az a lényeg, hogy a kapcsolati válságodon agyalj. Itt van a családod. Ez egy boldog pillanat. Nincs többé matek! Érted? - hadonászott.

- Nem szenvedni akarok. Hanem beszélni vele. - mondtam komolyan, azzal beálltam a sorba, ugyanis az ofő intett, hogy sorakozzunk, mert indulunk. A lányok szótlanul álltak mögém, illetve Alex elém.

- Ha rád esem, akkor bocsi. - suttogtam a hajába.

- Ha rám esel, elengedlek és eshetsz egyedül. - súgta hátra, én pedig elnevettem magam. Kedves, mint mindig.

- Indulunk gyerekek! - szólalt meg az ofő és valóban így tettünk. Lassan végigsétáltunk a sulin. Szerencsére nem kellett énekelni, helyette a sulirádióból szóltak a ballagós zenék. Minden termen végigmentünk, majd kiértünk az udvarra. Az udvaron is tettünk egy kört, utána pedig az aulába indultunk, ahol a szüleink már vártak. Akkora az aula, hogy nekik és nekünk is jutott hely leülni, ami a 25 perces séta után nagyon jólesett.

Amíg a helyünkre mentünk, boldogan tekintgettem körbe. Hirtelen elakadt a lélegzetem és megszorítottam Alex vállát.

- Áú, te idióta, ez fáj! - szisszent fel Alex.

- Nézz balra! - mondtam halkan. Alex odanézett, majd ő is láthatóan megörült látogatóinknak. Emma és Pete állt ott, a terem szélén, mosolyogva nézve minket és integetve.

Az ünnepségre emiatt alig tudtunk figyelni. Amint az igazgatónő lezárta a tanévet és utunkra bocsátott minket (minket szó szerint), éljenzésben törtünk ki. A suli előtt diákok és családtagok tülekedtek. Miután mindannyian kiörömködtük magunkat a családdal, kaptunk 15 percet, hogy Emma-val beszéljünk.

- El sem hiszem, hogy itt vagy. - visítozott Sophie.

- Én azt nem értem, a rossz tesó mit keres itt.  - bökött Pete felé Alex.

- Anyáék csak így engedtek el. Nyilván nem ülhetek fel egyedül egy repülőre, ami ilyen baromi messze megy.

- Szülők. - vont vállat Hayley.

Én halkan ácsorogtam ott, nem tudtam, mit mondjak. Legutóbbi találkozásunkkor Emma látni sem bírt. Most azonban, mintha kitalálta volna a gondolataimat, felém lépett.
- Ami. Bocsánatkéréssel tartozom. Beszéltem Pete-tel. Elmondott mindent. És igazat adok neked. Nem hibáztatlak. Sajnálom, hogy ilyen hamar ítéltelek meg és ilyen durva voltam veled. Ne haragudj.
- Jaj Emma. - öleltem meg. - Az én hibám.
- Ugyan. Az enyém.
- Az enyém, én viselkedtem helytelenül.
- Igen, de én meg...
- Most vesszetek össze azon, kinek a hibája!  - mondta unottan Hayley, mire mindannyiunkból kitört a nevetés. Ekkor Pete lépett hozzánk, majd érzékelve a felé irányuló általános utálatot vagy közönyt, halkan gratulált, nekem egy puszival, majd Emma mellé lépve csendben ácsorgott. Néhány perc beszélgetés után Emma észrevette Adam-et és odarohant gratulálni neki. Kb. 1 percre sikerült is a csoportunkhoz rángatnia, mert 'közös képet' akart készíteni a barátaival. Pete jelenléte azonban Adam-et érthetően frusztrálta, így kissé kényszeredetten egyezett bele. Emma nem engedte elszökni és a telefonját Pete kezébe nyomva mind az ötünket maga mellé rántva pózolt. Pete picit igazgatott minket, mondván a fény így meg úgy. Próbáltam mosolyogni, azonban a fénykép elkészültekor észrevettem valamit, ami miatt automatikusan a szám elé kaptam a kezem és tátott szájjal, de nagyon boldogan bámultam a tömegből kibontakozó és egyértelműen felém tartó alakot. (Így kell előnyösen kinézni a képeken.)
Mikor észrevett, elpirult, de mosolyogva tűrte, hogy eszelős tempóban felé rohanjak, majd a nyakába ugorjak.
- Hát mégis itt vagy. - visítottam, miközben a világ legnagyobb mosolyával az arcomon magamhoz öleltem Lottie-t.

Lottie a ballagásomon